Nagy örömömre szolgált, hogy a Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium biológia tanáraként részt vehettem a Xantus vetélkedőn, melyet a pandémia miatt sajnos többször el kellett halasztani. Testvériskolánk, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum szervezésében zajlott a verseny, melyről előtte munkatársaimtól rengeteg pozitívumot hallottam. Mivel először vehettem részt, nagyon izgultam és vártam, hogy milyen lesz, de Molnár Dénes intézményvezető-helyettes és Éles Bulcsú tanár rengeteget segítettek nekem a felkészülésben.

Saját osztályom tanulói jelentkeztek: Burai Levente, Szabó Bence biológia tagozatos, valamint Molnár Botond és Popovics László matematika-informatika tagozatos diákom. Lelkiismeretesen készültek és nagyon várták a versenyt.

A verseny helyszíne a mesébe illő Szénégető-tető volt, és szerencsére az időjárás is kedvezett. Nagyon kellemes tapasztalat volt a rendezvény szervezése. A feladatok szakmai profizmusról tettek tanúbizonyságot, gondolkodtató, a mindennapi életben is használható gyakorlati tudást igényeltek. Minden területet átfogó, az életre nevelő feladatokat kellett megoldani. Szeretnék gratulálni a feladatokat összeállító pedagógusoknak, hiszen rengeteg munkájuk volt benne!

Számomra nagyon meglepő volt a kolozsvári kollégák (Vörös Alpár, Jakab Antal és Pócsai Sándor) vendégszeretete és közvetlensége. A kezdeti izgalom után már pár perccel úgy éreztem, mintha engem is évek óta ismernének. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, a szállástól kezdve az étkezéseken keresztül, a városnézésig. Igazából nem tudok kiemelni csak egyetlen pozitívumot, mivel minden perce meseszerű volt ennek a hétvégének. Pontosan ebből adódik az egyetlen negatívuma: vége lett.

Ezúton köszönöm, hogy ott lehettünk diákjaimmal, és nagyon bízom benne, hogy rendszeres részvevői lehetünk továbbra is a Xantus vetélkedőnek!

Amikor hallottam erről a kirándulásról, akkor el sem tudtam képzelni, hogy mekkora élménnyel fogok majd gazdagodni. Ez egy kihagyhatatlan lehetőség volt. Eleinte az osztályfőnök, Viki néni közölte velünk a lehetőséget, majd Bulcsú tanár úr ismertette a részleteket. Két fontos dolgunk volt: egy híres erdélyi épület makettjét elkészíteni újra hasznosítható anyagok felhasználásával, illetve a versennyel kapcsolatos dolgoknak utánajárni.

Hetekig készültem és izgatottan vártam a nagy napot. Két kocsival keltünk útra, a két sofőr Bulcsú tanár úr és Dénes tanár úr volt. Az út hosszú, de annál izgalmasabb volt, hiszen Bulcsú tanár úr a helyi épületekről, szokásokról, vallásokról és egyéb érdekességekről mesélt nekünk, emellett jól el is beszélgettünk.

Ottani idő szerint este hét óra után érkeztünk meg. A szállásunk elfoglalása után a református kollégiumban vacsoráztunk meg. Egy másik iskola diákjaival térés tanárával a szállásra tartva szétnéztünk a városban, majd nyugovóra tértünk, várva a szombatot.

Reggel hétkor felkeltünk és egy óra múlva indultunk a verseny helyszínére, a Kolozsvár külterületén található Szénégető dombra. A kilátás gyönyörű volt. 30 csapat (15 junior és 15 senior) indult a versenyen. Előtte még elláttak minket térképpel, tollal és sok jó tanáccsal, majd kezdetét vette a hajsza a minél jobb eredményért. 15 állomás volt, ahová a térkép segítségével és a véletlenszerűen mellénk osztott kísérő tanár felügyelete mellett jutottunk el.

Különböző nehézségű kémiai, fizikai, biológiai, ügyességi és Kolozsvár környékének természetrajzával kapcsolatos feladatok vártak ránk. Minderre két óránk volt. Ezután az előre elkészített makettet kellett bemutatnunk. Mi testvériskolánknak, a versenyt is szervező Apáczai Csere János Elméleti Líceum épületét készítettük el. Ezen nagyon meglepődtek az ott tanuló tanárok és diákok is.

A verseny után az apáczais diákokkal: Orsival, Balázzsal és Danival indultunk vissza ebédelni. Eleinte kísérőként tekintettünk rájuk, de később nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, és együtt töltöttük el a nap hátralévő részét. Ebéd után vízibicikliztünk, majd fagyiztunk, végül elmentünk vacsorázni is. Estefelé a szállásunkon ünnepeltük meg a versenyt és az új barátságot. Éjfél előtt nagy öleléssel köszöntünk el egymástól, majd a tanárainkkal zenét hallgatva beszélgettünk az ittlétünk élményeiről.

Vasárnap reggeli után elérkezett a hazaindulás ideje, amit egy bevásárlás és egy kávézás előzött meg. A hazaút már hosszabbnak tűnt a fáradtságunk miatt. A szerpentines szakaszon Bulcsú tanár úr tanított egy kicsit vezetni minket (természetesen csak elméletben), Nagyváradon pedig az autóban ülve lehettünk egy rögtönzött városnézés részesei. Délután egy óra felé érkeztünk meg Bulcsú tanár úr második kedvenc városából az első kedvenc városába, Debrecenbe. :)

Úgy gondolom, hogy ez egy igazán szép és maradandó élmény a számomra, és remélem, hogy mihamarabb találkozhatok a helyiekkel és lesz lehetőségem megismételni ezt a kirándulást.

Újabb emlékek, barátok, egyszóval: újra Kolozsvár – így szól Tóth Nóri 2018-ban íródott beszámolójának a címe. Újra Kolozsvár – elsősorban ezt a részét kóstolgatom a címnek. Újra… Igen, újra, de már nem úgy. Más ez az út már, más… De mehettünk, és újra diákokkal, tehát újra Kolozsvár!

Miben volt más ez az út? Röviden: (1) két évet vártunk rá (2) egy régi mellett egy új kollegával és új diákokkal, akiknek ez nem újra volt, hanem először Kolozsvár (3) a jégre került testvérkapcsolat felélesztésének – kis túlzással – egyfajta „most vagy soha!” lehetősége volt ez az út.

Két esztendőt vártam rá, hogy újra diákokat vihessek a kincses városba. Nagy örömmel vettem kézhez Alpár Xantus-vetélkedőre szóló meghívóját, és még nagyobb örömmel olvastam a híreket, hogy a határátkelés újra a régi módon zajlik. (Reméljük, ez így is marad.) Négy elsős diák vállalkozott az útra (Boti, Bence, Laci és Levi), és az osztályfőnökük, Kalóné Lizák Viki, aki még sosem járt Kolozsvárott. A másik kísérő ezen kapcsolat egyik régi motorosa volt, Molnár Dénes. Mi ketten vállaltuk a vezetést, a saját autóinkkal, könnyebb volt most így. Alig tudtuk kivárni, hogy végre elindulhassunk, letéve a munkát pénteken. Kis túlzással repültünk Kolozsvárra. A határon rég (vagy soha nem) látott egyszerűséggel zajlott az ellenőrzés, és folytathattuk utunk a régóta vágyott cél felé. „Gyönyörű lesz az a találkozás, ha majd egykor viszontlátjuk egymást.” - dúdoltam már napok óta az ismert dal idevágó sorait, és tényleg gyönyörű volt! Főleg az, ahogy Dénes újra találkozott Sanyival, Antival, Alpárral. (Magam voltam néhányszor magánemberként Kolozsváron a kényszerszünet ideje alatt.)

Pénteken későn értünk a vacsora helyszínére, de a konyhás nénik voltak olyan kedvesek, hogy megvártak, és a késésünk ellenére is mosolyogva (és egy finom vacsorával) fogadtak. Ezután a diákok a szállásra mentek, mi pedig Antiékhoz, ahol egy hangulatos este vette kezdetét.

Másnap vidáman kelve kezdtük a napot. Egy gyors reggeli után elindultunk a verseny helyszínére. Itt kiváló hangulat és egy remekül összeállított feladatsor várt ránk. A szokást tartva a felnőttek-tanárok felcserélték egymás között a csoportjaikat, majd bevetették magukat az erdőbe. A kétórás vetélkedő után már igencsak megéheztünk. Alpár kedves meghívása a Kerék Csárdába szólt, ahol mindenki kedvére választhatott az étlap finomnak ígérkező fogásai közül. (Senki sem csalódott!). Annyira jóllaktunk, hogy a vacsoránkat le kellett mondanunk. Az ebéd után megterveztük az egy hónap múlva esedékes látogatásunkat. Ezalatt a diákjainkat a kolozsváriak vezették végig a városon. A legfőbb nevezetességek megtekintése után fagyizni vitték őket, majd pedig csónakáztak egyet a sétatéren.

Este ismét Anti várt minket, majd Pócsai Sanyival találkoztunk a városban, akivel természetesen a Bulgakovot vettük célba. Néhány óra után gyalog indultunk a szállásra, és útközben megcsodáltuk a város fényeit és a sétatér hangulatos szombat esti világát. Természetesen még itt sem akaródzott lefeküdni senkinek. A diákokkal közösen elevenítettük fel a két nap történéseit. Látszott rajtuk a boldogság, és elhangzott: „tanár úrnak igaza volt, ez tényleg egy csodálatos kapcsolat!” (Talán ez egy olyan mondat, amiért megéri az egészet szervezni, minden fáradságával, nehézségével és kihívásával együtt…)

Vasárnap kicsit később ébredtünk, de igyekeztünk haza. Reggeli után még bevásároltunk az otthoniaknak, majd útra keltünk. Királyhágó adta magát mint megálló, hiszen aki sosem volt még Erdélyben, annak látnia kell a hágót.

Útközben még mindig a kapcsolat volt a téma az én autómban, és mi időnk szerint egy óra volt, amikor a második kedvenc városomból megérkeztem az elsőbe. :)

Egy izgalmas és örömteli öt nappal a hátunk mögött – így szól a blogunk utolsó bejegyzése. Mondhatnám, hogy árválkodik. „Alszik a blog”, „kómába került” a testvérkapcsolat. Két gyötrelmes és szomorú évvel a hátunk mögött – adja magát, hogy ezt a címet viselje a következő írás.

2020. március: nagyon jó hangulatban telnek a kint töltött napok (lásd az írásokat alább), már szólnak a hírek arról, mit már nevén nevezni sincs kedvem, de még nem sejtjük, mekkorát fog változni az életünk hamarosan… Hogy a kiutazó 16 főből jelen sorok írásakor már csak 4-en járnak a Csokonaiba. A kisebbeknek pedig fogalmuk sincs arról, hogy mi ez az egész? Hogy is lehetne, mikor egy hagyományos diákönkormányzati napot se élhettek meg?

2020. április: gyötrelem, bezártság, kilátástalanság, de én az örök bizakodó: Nagyszombatra vége lesz! Nem lett, de Pünkösdre se… Le volt szervezve és meghiúsult a szatmárnémetiek, majd a kolozsváriak fogadása, és egy kárpátaljai utazás is. (Ez különösen fájdalmas, a jelen események tükrében.)

2020. május: naponta beszélek az operatív törzzsel, hogy mikor engedélyezik az osztálykirándulásokat. (Szerintem már névről ismertek.) Mert olyan nincs, hogy nem vihetem őket el. Csak az erdőben találkozhatom azokkal, akik jönnének… Hivatalosan sporttevékenységet végzünk, gyakorlatilag a kirándulást beszélem meg velük. Pontosabban, hivatalosan egy ott alvós tábort, amely két napos. Úgy voltam vele, hogy mindegy az, csak mehessünk! Hollóházán voltunk, de Kassára nem mehettünk át, mert néhány szülő nem járult hozzá.

2020. június: az évzárón találkozom újra az osztályommal. Volt olyan diákom, akit nem ismertem meg. Döbbenet!

2020. augusztus: hosszú idő után először nem tudok ott lenni a Kolozsvári Magyar Napokon.

2020. november: ismét távoktatás. Ez nem lehet igaz, mondom. (Mint az Egerszegi-győzelem: ilyen nincs, ilyen nincs, és mégis van! – csak negatív előjellel…) Ismét bizakodom: csak pár hét… Aha, persze.

2021. március: szinte már hányingerem van, görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom a kamerás óratartást biztosító felületet. Az osztályomból úgy találkozom néhány érdeklődővel, hogy velem együtt vagyunk tízen. Kirándulunk egyet az erdőben (sporttevékenység!), közben a turistatérképen bejelöltem nekik néhány pontot, és játsszunk: kihúzott sorrendben kell vezetni a túrát, majd az adott pontnál átadni a térképet a következő diáknak. – Osztályfőnökként szenvedtem meg legjobban a második etapot. Közben egy barátomat is elvitte ez az egész.

2021. május: végre újra élőben tanítunk. Az első óra előtt bemegyek az osztályomhoz, és amíg érkezik az órát tartó kolléga, csak nézem őket, és örülök, hogy élőben láthatom a csapatot. Közben egy főzést szervezek Hármashegyaljára, mert az osztálykirándulás szervezhetősége ismét bizonytalan. Kocsival viszem ki a diákok egy részét, jót rallizunk a terepen, a kocsim tiszta sár… Még téli gumi van rajta… A kipufogóm leszakadva… Jövő hét keddre van időpontom a gumishoz, csütörtökre a szerelőhöz… De Pünkösd vasárnapján eltörlik a határzárat. Ilyen nincs, ilyen nincs, és mégis van! Végre kimehetek a barátaimhoz Kolozsvárra! Saras kocsival, téli gumival, leszakadt kipufogóval… A Egy régi Suzuki Swift, húsz éves, de nem is megy, szinte repül! Átérek a határon… el se hiszem. Csucsán egy gyors kávé (a hagyomány az hagyomány!), és végre Antiékhoz érek… Átjön Sanyi is… el se hiszem, hogy ott vagyok, velük… Ha nem is diákokkal (az még várat magára), de itt vagyok velük.

2021. június: végre lehet osztálykirándulást szervezni, igaz, csak egy napost. A kirándulás előtt egy nappal engedélyezik a többnaposat. Ilyen nincs. Van, amit azért én se tudok megoldani. Ezt már nem tudtam az indulás előtt fél nappal ott alvósra bővíteni.

2021. augusztus: végre Kolozsvári Magyar Napok. Kiállításom nyílik az Apáczaiban. Még mindig nem diákokkal. Két barátom kísért el az útra. Naná, hogy mindkettő megkedvelte a várost, és a vendéglátóinkat!

2021. október: megvalósul a több napos kirándulás is. Budapest a cél. Este hangulatos beszélgetés, és egy játék. Viszem a kérdés-kártyáim. Mindenki sorban húz és válaszol. Kérdés: Mi jut eszedbe Kolozsvárról: Diák válasza: „Hát nekem tanár úr!” …és tényleg, a diákok felől nézve, meg is értem. Közben újraindul a Rákóczi Szövetség diákutaztatása, de Kolozsvárra még mindig nem mehetünk. Sovány vigasz, Felvidékre viszont igen, így csapunk egy hangulatos, egész napos bodrogközi körutazást.

2022. február: elhozom a képeimet Kolozsvárról. Latolgatjuk az esélyeket a kapcsolat újraélesztésére, de még semmi sem biztos. Aztán néhány nap múlva érkezik Alpár levele, hogy szeretettel várnak a Xantus-vetélkedőre. Ezt követi a kormány bejelentése: feloldják a külföldi utak tilalmát. Lehet, hogy ki tudunk menni, most már diákokkal? Lehet, hogy újra tudjuk indítani a testvérkapcsolatot? Reménykedjünk!

Sokadjára indultam útnak Csokonais diákokkal Kolozsvárra. Ezáltal egy-egy ilyen útnak van egyfajta megszokottsága, de minden alkalom tartogat érdekességeket. Főleg azt, hogy az új jelentkezők hogyan fogják majd tudni „felvenni a ritmust”.

Ezúttal az is újdonság volt, hogy nem 21, hanem 16 főre írtuk meg a pályázatot, ugyanis a tapasztalatok azt mutatták: mindig a maradék néhány diákkal akadtak gondok. Meglepő volt azonban, hogy a csökkentett létszámot ugyanolyan nehéz volt összeszedni, mint korábban a 21 diákot. De az indulás előtti héten már teljes lett a keret. A csapat gerincét a 11. ások (Nóri, Lilla, Viki, Balázs) adták, akiknek ez már a harmadik Határtalanul! utazásuk volt, rajtuk kívül hat „duplázó”: a 9. bések (Netti, Gréti, Anna) és a „nagyfiúk” (Szöszi, Csonti, Marci). Erre a tíz diákra már könnyű volt ráépíteni azt a néhány új jelentkezőt, akiknek megadtam a bizalmat.

Szerda reggel szemerkélő esőben indultunk el a megszokott helyről, de az időjárás nem szegte kedvünket. A határon az elmúlt öt év leggyorsabb határátkelését éltük meg, így saját magunk tapasztaltuk meg az ál/rémhírek cáfolatát. Az utazás során minden rendben volt, így „túl jó” időben érkeztünk Csucsára. Így, miután kényelmesen megebédeltünk, még meglátogattuk a körösfői templomot, hogy ne érjünk túl korán Kolozsvárra.

Bár az elmúlt hat év alatt kilenc-tíz alkalommal vittem már diákcsoportot Kolozsvárra, a megérkezést ugyanolyan izgatottan várom, mint az első alkalommal. Ahogy megérkeztünk, a régi diákok boldogan ugrottak a társaik nyakába, de az újak is gyorsan megismerkedtek a cserediákjaikkal.  Ezután az iskolához mentünk, ahol rövid tájékoztatást tartottunk a programban részt vevő apáczais és csokonais diákoknak, majd elengedtük őket. Ők közösen folytatták tovább a program „nem hivatalos” részét, mi pedig végre már teljesen a kolozsvári tanártársainkra tudtunk figyelni. (Az esti vendéglátást Pócsai Sanyi vállalta magára.)

Másnap szinte mindenki pontosan érkezett, így kezdetét vehette az író-olvasó találkozó, amely igazi meglepetés volt számunkra. Három kolozsvári író-költő olvasta fel egy-egy művét (vagy részletét), amely a diákok figyelmét is lekötötte. Következtek a kérdések, majd a szokott városi séta, amelyet Hanna vezetésével az Apáczais diákok tartottak. Féltávnál csatlakozott hozzánk Pócsai Sanyi, aki ingázott a tanórái és a vendégfogadói teendők között. Sétánk ezúttal (is) a Mátyás-háznál ért véget. Mivel délre járt az idő, mindenki ebédelni ment, majd szabadidő és pihenés következett.

Délután öt órára újra a díszterembe gyűltünk, ahol közösen adtunk egy gálaműsort, lényegében egymásnak – így garantált volt a családias hangulat. Ezután a diákjaink ismét a városba indultak, mi pedig Vörös Alpár meghívására a Bistro 1568-ban vacsoráztunk meg. Ezután jóllakottan átvonultunk egy meccsnézésre alkalmas helyre, ahol végignéztük, ahogy a Kolozsvári Vasutas elbúcsúzik a nemzetközi kupaszerepléstől.

Pénteken kezdetét vette az észak-erdélyi-partiumi körút, Ady Endrével a középpontban. Zilahon megnéztük az egykori iskoláját és a szobrát, amely talapzata büszkén hirdette a városnak Ady életében betöltött fontos szerepét. Innen Érmindszentre mentünk, hiszen még a legnagyobbaknak is meg kellett születniük valahol. Ebédelni Nagykárolyban ültünk le, hol csatlakozott hozzánk egy innen származó diákunk édesanyja, és a további programokban ő segített: a kastély és az egykori bálterem megtekintésében. (Utóbbi jelentőségét az adta, hogy itt találkozott egymással Petőfi Sándor és Szendrei Júlia.) Kaplonyban egy ferences-rendi szerzetestől kaptunk egy színvonalas idegenvezetést a templomban és a kriptában.

Ezután már éreztük, hogy elég lesz a tartalmas ismeretterjesztő programokból mára, így a Bors településen leszervezett szállásunk felé vettük az irányt. A szobák elosztása a gondos előkészítésnek köszönhetően gyorsan lezajlott: hiszen két ágyasak voltak a férőhelyek, így többségében mindenki a cserediákjával együtt aludt. Finom vacsora várt minket: csirkemell-raguleves és sült csirkecomb, palacsintával kiegészítve. Ezután következett az ilyenkor szokásos közös zenehallgatás-éneklés-táncolás-beszélgetés, majd mindenki nyugovóra tért.

(Ekkor vált világossá, milyen jó ötlet volt a létszám csökkentése egyrészt áttekinthetőbb volt a diáksereg, másrészt sokkal inkább együtt mozogtak a csokonaisok és az apáczaisok, mint a 2×21 diák esetén.)

A reggeli színvonala nem maradt el a vacsoráétól, így jóllakottan vághattunk neki a szombatra kiszabott útvonalnak. (Ekkor még nem tudtuk, hogy azok járnak jó, akik bőségesen megreggeliznek.) Nagyváradon először is a (római katolikus) székesegyházat tekintettük meg, majd a belváros után következett az igazán gazdag látnivalóval szolgáló várt ránk. (Aranyos volt, ahogy a lendületesen és nem feltétlenül szabályosan kanyarodó buszunk láttán egy helyi nénike ijedten keresztet vetett.) Nagyvárad gazdag látnivalói már indulásnál adták a késést, amely csak nőtt, hogy a kolozsvári kollégák javaslatára felcseréltük Kalotaszentkirályt és Körösfőt, így az utóbbi településre délután fél négy körül érkezve már igencsak jó étvággyal ültünk az ebédlőasztalhoz. Némi túlzással: nem is maradt a végére semmi a tányérokon, csak az egymás mellé fektetett kés és villa…

Kolozsvárra tartva ismét gazdára talált három „Tiszteletbeli Csokonais diák” cím (Pap-Debóra Bettina, Böjthe Soma, Hunyadi Eduárd), amelyet a hasonló jellegű Apáczais elismerés kiosztása követett (Lember Marcell, majd másnap reggel indulásnál Tóth Nóra). Volt egy sejtésem, mivel töltik diákjaink a szombat estét, de bíztam benne, hogy minden rendben lesz. Mi Jakab Antihoz mentünk, ahol egy kiváló csülökvacsora várt minket és egy hangulatos beszélgetés.

A reggeli indulást 9.00 órára tettük, és a szokásos stadionhoz. Mindenki rendben megérkezett, így jött a nevetésekkel, könnyekkel és ölelésekkel tarkított búcsú. Ezután a közeli viszontlátás reményében váltunk el egymástól, majd hazafelé vettük az irányt…

…ismét egy izgalmas és örömteli öt nappal a hátunk mögött.

Ismeretlen, viszont egy nagyon izgalmas dologba csöppentem bele hirtelen. Számomra több újdonság volt ebben a programban. Nem ismertem egy lányon kívül senkit, ezért volt bennem egy kis félelem.

Teltek a napok és már izgatottan vártam a 26-át. Sajnos betegen kellett mennem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Számoltam a perceket, hogy mikor érünk oda. Azon gondolkoztam vajon jól kijövök majd Benivel?

Leszálltunk a buszról, pillangók repkedtek a gyomromban, nem is tudtam valójában, hogy néz ki Beni, de sikeresen megtaláltuk egymást. Én úgy éreztem, hogy már az első pillanattól kezdve jól kijöttünk. Közvetlen volt és segített mindenben. Először a bátyjához mentünk. Annyira jól éreztem magam, hogy meg tudtam feledkezni a betegségről.

Eljött a pillanat, amikor haza kell menni. Sokat kérdezgettem tőle: vajon szimpatikus leszek a szülőknek? Ő azt mondta, hogy igen, és így lett. Nagyon aranyos szülei vannak. Van egy farmjuk, és amikor ott voltunk nem unatkoztunk.

Csütörtökön elmentünk a bevásárlóközpontba a gálaműsor előtt. A buszon annyit hülyéskedtünk, hogy azon csodálkoztunk: még nem szállított le minket a buszsofőr. Ez a busz felosztásán látszódott, mert ahol mi ültünk ott senki nem volt, míg a másik részén tele volt. Érdekes és izgalmas műsort adtunk elő közösen.

Este beültünk egy helyre és beszélgettünk. Ezáltal jobban meg tudtam ismerni a többieket.

A pénteki napból a kedvenc részem az volt, amikor a szállásra értünk, mert esett az eső, a cipőm is beázott, alig vártam, hogy átöltözhessek. Este közösen nagy bulit csaptunk. Másnap reggel hamar kellett kelni, ezért egy kissé fáradt voltam. Ebből a napból a kedvencem a székesegyház volt. Csodálkozva néztem az oltárképeket, és azon gondolkoztam, hogy milyen tehetséges és bátor lehetett az az ember, aki festette. Ezen a napon szerencsére sokkal jobb idő volt, viszont az szomorú volt, hogy ez volt az utolsó közös nap. Olyan hamar eltelt.

Vasárnap reggel egyik szemem sírt, a másik nevetett. Mi máshol szálltunk fel a buszra, így csalódott voltam, hogy a többiektől nem tudtam elköszönni. Az viszont nyugtatott, hogy nemsokára jönnek hozzánk.

Összességében minden napot imádtam, sok mindent tanulhattam. Köszönöm, hogy részt vehettem ebben a programban.

Ha elutazunk valahova, akkor az odaút mindig évszázadoknak tűnik. Most se volt másképp. Igaz, már kisgyermekkoromtól járok Kolozsvárra a családommal, de a város mindig egy új oldalát mutatja meg. Talán az egyik legjobb, hogy gyakran járnak a buszok és nem késnek. Az épületek is nagyon szépek, főleg a felújított régebbi építésű épületek. Már egész jól eltájékozódok itt. Az út során számtalan kedves, figyelmes emberrel találkoztunk.

Ady az egyik kedven költőm, de szerintem nem csak én vagyok így vele. Szerencsére sok épület és tárgyi emlék megmaradt vele kapcsolatban, amiket szerencsére jól karbantartanak. A kedvenc helyszínem az Ady-körúton Kalotaszentkirály volt, amelyet tényleg egy festői környezet vesz körül. A hely hihetetlenül csendes és békés, nem csodálom, hogy megihlette a költőt egy versre. Ady szülőháza is említésre méltó, a kellemes színeivel és gyönyörű bútoraival.

Nagyváradon sokszor csak átutaztam és nem láttam meg a maga szépségét. A szecessziós házak, a Saspalota és a nagyváradi vár is mind csodálatosak. A felújított várban most voltam először és azt fedeztem fel, hogy a történelem itt van köztünk, akár az egy sokszáz éves templomrom, egy vers vagy egy épület.

A nagykárolyi kastély is káprázatos volt, ahogy az ember elképzelne, hol éltek a hercegek és hercegnők. Újonnan felújított, több mint 100 szobája van és a bútorok is nagyon tetszettek.

A párom "Baba” volt, már második alkalommal. Úgy érzem, nagyon jól megértjük egymást. Náluk nem éhezhet az ember. Néztünk jó filmeket, jókat ettünk és beszélgettünk. Elsőre egy kicsit sokkoló volt, hogy négy kutyájuk (nekem egy is sok) és öt macskájuk van, de már nagyon megkedveltem őket is.

Az út összességében jól szervezett volt, és a tanárok is érdekesen mesélték el a történeteket. Remélem, hogy még sok ilyen jó kiránduláson tudok majd részt venni és alig várom, hogy visszafogadhassuk a kolozsvári diákokat.

Elsősorban szeretném megköszönni (É. B.) Tanár úrnak a belém vetett bizalmát, hogy elvitt Kolozsvárra. Mikor a tehetségkutató volt, akkor hallottam LIlláékat, ahogy a vicces, izgalmas élményeket mesélik, és ekkor döntöttem úgy, hogy én is részt szeretnék venni ebben a kapcsolatban. Nagy nehézséget okozott, hogy találjak egy olyan párt, aki szívesen fogad, illetve szimpatikus, de Tanár úr és Lilla segített.

Szerda reggel izgatottan vártam az indulást, és azt, hogy megtudjam, kik is azok a Csokonais diákok, akik jönnek. Az odafelé út sok nevetéssel telt, és több helyen is megálltunk. Számomra a legemlékezetesebb Körösfő volt, ahol megnéztünk egy templomot.

Az érkezéskor nem találtam a páromat, Mesit, de kiderült, hogy Vele csak az iskolában találkozom majd. Így addig, amíg oda nem értünk, azon izgultam, vajon ki lehet ő. Az Apáczaiban tartottak nekünk egy rövid tájékoztatót, majd Mesi apukája elvitt minket hozzájuk. Este elmentünk a többiekkel találkozni, és kicsit szétnézni a városban.

Csütörtök reggel ébredés után az iskolába mentünk, ahol egy író-olvasó találkozón vettünk részt. A kolozsvári diákok nagyon érdeklődőek voltak, és érdekes kérdéseket tettek fel. A találkozó után Lilla cserediákja, Hanna vezetésével néztük meg a várost. Az első helyszín egy templom volt, majd megnéztünk egy Szent György szobrot. Kifejezetten tetszett a Mátyás szobor, amit meg is koszorúztunk.

Délután elmentünk Mesiékhez, majd este újra összegyűlt a csapat. Sokat beszélgettünk, viccelődtünk és megismertem még több kolozsvári diákot.

Pénteken busszal indultunk útnak. Meglátogattuk Ady szülőházát Érmindszenten, Nagykárolyban a Károlyi kastélyt egy kolostorban pedig volt szerencsénk megnézni egy kriptát. Este Borsban szálltunk meg, és ott szórakoztunk egy kicsit.

Másnap a nagyváradi székesegyház és a vár után megnéztünk egy Ady kiállítást, fotózkodtunk az emlékhely előtt majd Körösfőn ebédeltünk. Szombat este Mesiéknél maradtam, ahová a tanárok jöttek vacsorázni.

Vasárnap reggel indultunk haza, és sajnos ott kellett hagynunk Kolozsvárt.

Élményekkel teli öt napot köszönhetek Éles Bulcsú tanár úrnak és Nagyné Tóth Erzsébet tanárnőnek – valamint természetesen a kolozsváriaknak. Nagy öröm volt megismerni ennyi új embert, köztük sok Csokonaist. Igazán jó közösség gyűlt össze, és már várom, hogy ők jöjjenek hozzánk.

Szokás szerint nagyon izgatott voltam a csereprogram miatt. De talán most izgultam a lehető legjobban. Már előtte két héttel, hogy megérkeztek volna a cserediákok én teljes lázban égtem. Pócsai tanár úr megkért, hogy mondjak egy beszédet, hogy én hogyan is élem meg ezt a cserediák programot. Hetekig agyaltam, hogy mégis mit írjak, majd egyszer csak kipattant a fejemből egy ötlet és azonnal le is írtam. A szövegem már megvolt, így már csak a többiek érkezése miatt izgultam. Alig vártam, hogy újból találkozzak Lillával és a többiekkel, ugyanakkor már nagyon vártam, hogy megismerjem az új embereket.

Alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak és, hogy a többiekkel együtt menjünk a Házsongárdi temető elé, ahová érkeznek majd a csokonais tanárok és diákok. A nagy találkozás után sietősen mentünk át az iskola dísztermébe, ahol egy rövid eligazítás és programismertető után mindenki a cserediákjával együtt ment haza.

A családias hangulat már első este megteremtődött, hisz mindenki ott volt, és együtt beszélgettünk, és kacagtunk. A régiekkel együtt meséltük az újonnan érkező vendégeinknek, hogy együtt miket is éltünk át, bizakodva, hogy idén legalább ilyen jó emlékeink lesznek együtt.

Csütörtökön reggel egy előadáson, közös beszélgetésén vettünk részt, majd egy rövid, tényleg rövid városnézés volt. Délután pedig a közös kis műsorunkra került sor. Nagyon izgultam. Majd miután én remegő hanggal felolvastam a szövegem, Lilla is hasonló gondolatokat olvasott fel, néhol remegő hanggal. Emese és Noémi egy-egy Ady verset olvasott fel, majd Nóri, Fló és Csajki mutatták be a magyar költészet 700 évét, 15 percben. Végül az Apáczai hagyományőrző tánccsoportja lépett fel. A kis műsor után együtt töltöttük az estét.

Péntek reggel kezdetét vette a közös kirándulásunk, ami által Ady Endre életét ismerhettük meg jobban. Az első megállónk Zilah volt, ott megnéztük a két szobrát és az iskolát, ahol tanult. Majd Érmindszentre látogattunk, ahol a szülőházát néztük meg. A következő megállónk Nagykároly volt. Előbb ebédeltünk, majd elmentünk arra a helyre, ahol Szendrey Júlia és Petőfi Sándor megismerkedett, majd a kastélyba tettünk egy rövid látogatást. Megálltunk a család kriptáját, Kaplonyban. Végül a határ mellett 2 kilométerre álltunk meg, Borsban, ahol volt a szállásunk. Miután elfogyasztottuk a vacsoránkat, együtt lementünk az étkezőbe, és közösen beszélgettünk. Megint érezni lehetett a családias hangulatot. Együtt táncoltunk és énekeltünk.

Reggel elindultunk Nagyvárad felé, előbb a székesegyházat csodálhattuk meg, majd a fekete sas sétáló utcát, végül pedig a várat fedeztük fel együtt. Kalotaszentkirályon megnéztük az óvoda melletti emlékszobrot, és azt a helyet ahol az író sokat időzött. Végül pedig Körösfőn álltunk meg ebédelni. Az estét emlékezetessé téve együtt töltöttük.

Reggel fájó szívvel köszöntünk el egymástól. Alig várom, hogy menjünk másfél hónap múlva Debrecenbe, hogy újból együtt legyünk.

Néhány évvel ez előtt már volt lehetőségem belekóstolni az Apáczai-Csokonai cserekapcsolatba egy Kolozsvári Magyar Napok alkalmával. Ezt a kis ízelítőt elraktároztam mélyen az agytekervényeimbe, azzal a gondolattal, hogy egyszer még jól fog jönni. Mit ad Isten, így is lett.

Volt szerencsém részt venni az iskolánk több cserekapcsolatában, de nem is lehet és nem is szeretném ezeket összehasonlítani. Annyit viszont bátran állíthatok, hogy ez a kapcsolat különleges. Különlegessé teszik azok az apró dolgok, mint például a tanárok odaadó munkája, látszik, hogy nem csak a diákok iránt érzett szeretetből csinálják ezt végig, hanem az egymás iránt érzett barátságból is. Ott van a másik oldal, a diákok. Itt vannak olyan barátságok, amelyek három éve kötődtek és vannak olyanok, amelyek csak most kezdenek csírázni, de minden esetre a jó hangulat már adott volt.

Izgatottan vártam a szerdai napot, amikor érkeztek a Csokonai gimnáziumos tanárok és diákok. A cserediákommal már beszélgettem párszor, de az mégsem az igazi. Rengeteg kérdés motoszkált a fejemben:”Jól érezzük majd magunkat együtt? Találni fog a szó? Lesz lehetőségünk minél jobban megismerni egymást?” és még egy csomó minden. Egy kicsit késve érkeztem a buszhoz, de az első dolgom az volt, hogy megöleljem a két vendégemet. Ez után elsétáltunk az Apáczai dísztermébe, ahol röviden ismertették a következő pár nap programját a tanáraink. Az estét pedig együtt töltöttük a többiekkel.

Csütörtök reggel fél kilencre kellett az iskolához menjünk, a debreceni diákok részt vettek egy előadáson és egy rövid városnézésen, amíg mi az iskolában koptattuk a padokat. Délutánra egy rövid műsor volt betervezve, egy kis izgulás fogott el, hiszen nekem is beszélnem kellett. Mindkét iskola részéről elhangzott egy köszöntőbeszéd, a csokonais diákok részéről három diák előadásában hallgathattuk meg A magyar költészet 700 évét 15 percben, az apáczais diákok részéről elhangzott két szavalat és az iskola hagyományőrző néptánccsoportja által összeállított kalotaszegi táncokat láthatott a nézőközönség.

Másnap indultunk Ady Endre költőnk nyomába. Ellátogattunk Zilahra, ahol megtekintettük a nemrég felavatott Ady szobrot, majd Érmindszenten Ady szülőházát néztük meg, végül Nagykárolyban ellátogattunk a kastélyba és a városházába, majd a Nagykároly mellett található kolostorba. Az estét a határ mellett, Borson töltöttük egy szállodába.

Szombaton Váradot fedezhettük fel. Először a székesegyházat, majd a gyönyörű szecessziós belvárost és végül az újonnan felújított várat jártuk körbe. A következő megállónk Kalotaszentkirály volt, ahol az ottani iskolában lévő kiállítást tekintettük meg. Minden Ady Endrével kapcsolatos helyen elhangzott egy a helyhez kötődő verese, Tóth Nóra előadásában. Az utolsó este már csak rólunk szólt. Kihasználtuk az utolsó kolozsvári este nyújtotta lehetőségeket, együtt voltunk és nagyon jól éreztük magunkat.

A vasárnap a könnyes búcsú ideje, de talán nem is annyira fájó ez a búcsú, hiszen rövidesen újra találkozunk Debrecenben. Őszintén állíthatom, hogy ez alatt a néhány nap alatt sokat tanultam, megismertem rengeteg vagány embert és talán magamról is megtudtam egy két új dolgot.

Mikor a busz elhajtott újabb pillangók kezdtek röpködni a hasamban, amik eddig nem voltak ott, mert egy újfajta, jó izgalom lett úrrá rajtam, mert mindjárt itt az április.