Sokadjára indultam útnak Csokonais diákokkal Kolozsvárra. Ezáltal egy-egy ilyen útnak van egyfajta megszokottsága, de minden alkalom tartogat érdekességeket. Főleg azt, hogy az új jelentkezők hogyan fogják majd tudni „felvenni a ritmust”.

Ezúttal az is újdonság volt, hogy nem 21, hanem 16 főre írtuk meg a pályázatot, ugyanis a tapasztalatok azt mutatták: mindig a maradék néhány diákkal akadtak gondok. Meglepő volt azonban, hogy a csökkentett létszámot ugyanolyan nehéz volt összeszedni, mint korábban a 21 diákot. De az indulás előtti héten már teljes lett a keret. A csapat gerincét a 11. ások (Nóri, Lilla, Viki, Balázs) adták, akiknek ez már a harmadik Határtalanul! utazásuk volt, rajtuk kívül hat „duplázó”: a 9. bések (Netti, Gréti, Anna) és a „nagyfiúk” (Szöszi, Csonti, Marci). Erre a tíz diákra már könnyű volt ráépíteni azt a néhány új jelentkezőt, akiknek megadtam a bizalmat.

Szerda reggel szemerkélő esőben indultunk el a megszokott helyről, de az időjárás nem szegte kedvünket. A határon az elmúlt öt év leggyorsabb határátkelését éltük meg, így saját magunk tapasztaltuk meg az ál/rémhírek cáfolatát. Az utazás során minden rendben volt, így „túl jó” időben érkeztünk Csucsára. Így, miután kényelmesen megebédeltünk, még meglátogattuk a körösfői templomot, hogy ne érjünk túl korán Kolozsvárra.

Bár az elmúlt hat év alatt kilenc-tíz alkalommal vittem már diákcsoportot Kolozsvárra, a megérkezést ugyanolyan izgatottan várom, mint az első alkalommal. Ahogy megérkeztünk, a régi diákok boldogan ugrottak a társaik nyakába, de az újak is gyorsan megismerkedtek a cserediákjaikkal.  Ezután az iskolához mentünk, ahol rövid tájékoztatást tartottunk a programban részt vevő apáczais és csokonais diákoknak, majd elengedtük őket. Ők közösen folytatták tovább a program „nem hivatalos” részét, mi pedig végre már teljesen a kolozsvári tanártársainkra tudtunk figyelni. (Az esti vendéglátást Pócsai Sanyi vállalta magára.)

Másnap szinte mindenki pontosan érkezett, így kezdetét vehette az író-olvasó találkozó, amely igazi meglepetés volt számunkra. Három kolozsvári író-költő olvasta fel egy-egy művét (vagy részletét), amely a diákok figyelmét is lekötötte. Következtek a kérdések, majd a szokott városi séta, amelyet Hanna vezetésével az Apáczais diákok tartottak. Féltávnál csatlakozott hozzánk Pócsai Sanyi, aki ingázott a tanórái és a vendégfogadói teendők között. Sétánk ezúttal (is) a Mátyás-háznál ért véget. Mivel délre járt az idő, mindenki ebédelni ment, majd szabadidő és pihenés következett.

Délután öt órára újra a díszterembe gyűltünk, ahol közösen adtunk egy gálaműsort, lényegében egymásnak – így garantált volt a családias hangulat. Ezután a diákjaink ismét a városba indultak, mi pedig Vörös Alpár meghívására a Bistro 1568-ban vacsoráztunk meg. Ezután jóllakottan átvonultunk egy meccsnézésre alkalmas helyre, ahol végignéztük, ahogy a Kolozsvári Vasutas elbúcsúzik a nemzetközi kupaszerepléstől.

Pénteken kezdetét vette az észak-erdélyi-partiumi körút, Ady Endrével a középpontban. Zilahon megnéztük az egykori iskoláját és a szobrát, amely talapzata büszkén hirdette a városnak Ady életében betöltött fontos szerepét. Innen Érmindszentre mentünk, hiszen még a legnagyobbaknak is meg kellett születniük valahol. Ebédelni Nagykárolyban ültünk le, hol csatlakozott hozzánk egy innen származó diákunk édesanyja, és a további programokban ő segített: a kastély és az egykori bálterem megtekintésében. (Utóbbi jelentőségét az adta, hogy itt találkozott egymással Petőfi Sándor és Szendrei Júlia.) Kaplonyban egy ferences-rendi szerzetestől kaptunk egy színvonalas idegenvezetést a templomban és a kriptában.

Ezután már éreztük, hogy elég lesz a tartalmas ismeretterjesztő programokból mára, így a Bors településen leszervezett szállásunk felé vettük az irányt. A szobák elosztása a gondos előkészítésnek köszönhetően gyorsan lezajlott: hiszen két ágyasak voltak a férőhelyek, így többségében mindenki a cserediákjával együtt aludt. Finom vacsora várt minket: csirkemell-raguleves és sült csirkecomb, palacsintával kiegészítve. Ezután következett az ilyenkor szokásos közös zenehallgatás-éneklés-táncolás-beszélgetés, majd mindenki nyugovóra tért.

(Ekkor vált világossá, milyen jó ötlet volt a létszám csökkentése egyrészt áttekinthetőbb volt a diáksereg, másrészt sokkal inkább együtt mozogtak a csokonaisok és az apáczaisok, mint a 2×21 diák esetén.)

A reggeli színvonala nem maradt el a vacsoráétól, így jóllakottan vághattunk neki a szombatra kiszabott útvonalnak. (Ekkor még nem tudtuk, hogy azok járnak jó, akik bőségesen megreggeliznek.) Nagyváradon először is a (római katolikus) székesegyházat tekintettük meg, majd a belváros után következett az igazán gazdag látnivalóval szolgáló várt ránk. (Aranyos volt, ahogy a lendületesen és nem feltétlenül szabályosan kanyarodó buszunk láttán egy helyi nénike ijedten keresztet vetett.) Nagyvárad gazdag látnivalói már indulásnál adták a késést, amely csak nőtt, hogy a kolozsvári kollégák javaslatára felcseréltük Kalotaszentkirályt és Körösfőt, így az utóbbi településre délután fél négy körül érkezve már igencsak jó étvággyal ültünk az ebédlőasztalhoz. Némi túlzással: nem is maradt a végére semmi a tányérokon, csak az egymás mellé fektetett kés és villa…

Kolozsvárra tartva ismét gazdára talált három „Tiszteletbeli Csokonais diák” cím (Pap-Debóra Bettina, Böjthe Soma, Hunyadi Eduárd), amelyet a hasonló jellegű Apáczais elismerés kiosztása követett (Lember Marcell, majd másnap reggel indulásnál Tóth Nóra). Volt egy sejtésem, mivel töltik diákjaink a szombat estét, de bíztam benne, hogy minden rendben lesz. Mi Jakab Antihoz mentünk, ahol egy kiváló csülökvacsora várt minket és egy hangulatos beszélgetés.

A reggeli indulást 9.00 órára tettük, és a szokásos stadionhoz. Mindenki rendben megérkezett, így jött a nevetésekkel, könnyekkel és ölelésekkel tarkított búcsú. Ezután a közeli viszontlátás reményében váltunk el egymástól, majd hazafelé vettük az irányt…

…ismét egy izgalmas és örömteli öt nappal a hátunk mögött.