Bármikor gondolok vissza érre a pár napra hirtelen egy hatalmas boldogság fog el. Ez pontosan 2019. február 27-én, szerdán reggel kezdődött. Ekkor úgy indultam suliba, hogy tudtam, hogy délután már Lillával, a cserediákommal lehetek. Előtte való napokba már nagyon lelkes voltam, hisz Lillával októberben találkoztam utoljára, és akkor is csak néhány órára, mikor Torockóra mentek a testvériskolánk pár diákjával. Ezért nagyon vártam már, hogy újra együtt lehessünk.

A tanórák mintha az átlagosnál is lassabban teltek volna. De szerencsére a vártnál korábban érkeztek meg a debreceni diákok és a kísérőtanárok. Mindenki izgatottan várta, hogy újból (vagy épp elsőre) találkozzon a testvériskolánk tanulóival és tanárival. A nagy találkozás után közösen elmentünk az iskolához, ahol egy rövid programismertető volt. Majd mindenki indult a saját fogadójához.

Este közösen elmentünk a városba. Azoknak, akik még nem voltak Kolozsváron bemutattuk a város legfontosabb pontjait diákszemmel, majd másnap reggel a kulturális nevezetességeket. Akik voltak már nálunk, azoknak is tudtunk újat mutatni.

Csütörtök délután egy közös műsor volt az iskolánk nemrégiben épített dísztermébe. Az igazgató úr elmondta, hogy az iskolánk, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum idén a 100. évfordulóját fogja ünnepelni. A Csokonais diákok énekeltek nekünk, tőlünk pedig helyi néptáncot láthattak.

Másnap reggel indultunk Marosvásárhelyre, ahol előbb a Kultúrpalotát, majd a belvárost jártuk körbe. Ezután egy kiadós ebéd várt minket a Laci Csárdában. A következő megálló Agyagfalván volt, ahol engem ért az a megtiszteltetés, hogy elmondhattam a falu rövid történetét, majd néhány szót az agyagfalvi közgyűlésről. Bögözön megnéztük a templomot. Majd Székelyudvarhelyen egyénileg felfedezhettük a város egy részét. Este Korondon szálltunk meg egy panzióban. A panzióban nem csak enni kaptunk, de még egy helyi zenészt is, aki mulatós zenét játszott így tanárok, diákok együtt szórakoztunk.

Szombat reggel helyi árusokhoz mentünk, megnézni a munkáikat. Mindenki kedve szerint vásárolhatott különbnél különb termékeket. Ellátogattunk Orbán Balázs sírjához, valamint Farkaslakára Tamási Áron sírjához és az ott lévő Trianoni emlékműhöz, amit meg is koszorúztunk. Ez nem csak egy egyszerű megemlékezés volt, hanem az összetartozásunkat is jelképezte. Hiába vagyunk távol egymástól, hiába élünk külön országban, ahogy az Ismerős Arcok is énekli: „Mi egy vérből valók vagyunk!”

Ilyenkor nem tudok, csak arra gondolni: mekkora szerencsénk van, hogy anno Székely Géza tanár úr és Élés Bulcsú tanár úr egy véletlen találkozása, barátsága miatt kezdődött el az egész kapcsolat a két iskola között, és a két iskola diákjai között is. Azok, akik részt vettünk vagy részt veszünk ebben a Határtalanul! programban, mind hálásak lehetünk ezért a barátságért.

Parajdon egy újabb finom ebéd után a sóbányába mentünk. Az utolsó közös esténknek és az elmúlt közös napunknak mindenki szép lezárást adott.

2019. március 3-án vasárnap reggel pedig újból nehéz szívvel búcsúztam el Lillától, pedig tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

Szerencsésnek mondhatom magam több szempontból is: Kolozsvár egyik legjobb iskolájába járok, csodálatos testvériskolánk van és nekem van a legaranyosabb cserediákom. Ez a három fantasztikus dolgot lassan 2 éve tapasztalom. Még a kilencedik osztályt el sem kezdtem, amikor lehetőségem adódott részt venni az Apáczai Csere János – Csokonai Vitéz Mihály gimnáziumok cserekapcsolatába. Azóta Lillával, a cserediákommal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Lillával azóta már négyszer találkoztam, és most újra Ő fogadott. Nagyon izgultam előtte, hiába tudtam, hogy semmi okom rá, mert minden rendben lesz, Ő is és a szülei is nagyon aranyosak és mindig szeretettel várnak.

Szerda reggel két táskával és egy bőrönddel indultam neki a következő öt izgalmas napra. Kora délután érkeztünk a sulihoz, ahol vártak minket. Egy rövid eligazítás, programismertető után megindultunk Lilláékhoz. Első este közösen, a többiekkel voltunk kint.

Az első teljes napunkon városnézés volt, habár ismerős volt a terep, így is egy csomó új információval gazdagodtam. Délután a gimnáziumba mentünk vissza, ahol Székely Géza bácsinak, a rajztanárunknak volt egy kiállításmegnyitója. Sajnos Ő nem volt jelen, de így is kíváncsian figyeltük munkáit. Mindez után a szokásos műsor vette kezdetét, ahol a debreceni diákok egy színdarabot adtak elő, a kolozsváriak közül egy páran táncoltak. A végén egy pár Apáczais diák, köztük én is, Tiszteletbeli Csokonais diákként kapott oklevelet. Ezt hatalmas megtiszteltetésnek és felelősségnek érezem. Számomra ez több, mint egy egyszerű oklevél, amikor a testvériskolánk tanárai is úgy gondolják, hogy mi megérdemelnénk ezt a címet, ez nem csupán arról szól, hogy részt veszünk a programba, hanem azt is, hogy tiszteljük őket, és szeretettel fogadjuk és megyünk az ottani diákokhoz.

Pénteken hosszú út állt előttünk, így csütörtök este erre hangolódtunk. Reggel korán keltünk, majd a nagy Tescónál találkoztunk, ahonnan indultunk Budapestre. Izgatott voltam, mivel előtte nem voltam még Budapesten. Az első megállónk a Magyar Nemzeti Galéria volt, ahol kis csapatokban vagy egyénileg fedeztük fel a helyet. A következő állomás a Budai vár és a Mátyás templom volt. Csodálatos kilátásunk nyílt az Országházára, amit egy kiadós ebéd után még is látogattunk. Este Szigetszentmártonban szálltunk meg, ahol felejthetetlen emlékekkel gazdagodtunk. Szombat reggel kicsit szomorkásan – tudva hogy ez az utolsó teljen napunk –, de ugyanakkor nagy reményékkel indultunk vissza Budapestre, ahol a Terror Házát látogattuk meg először, majd a Hősök teréhez metróztunk. Gödöllőn ebédeltünk, majd meglátogattuk a Kastélyt, ahol egy idegenvezető segítségével mentünk körbe a kastélyon. Ezután visszatértünk Debrecenbe.

Elérkezettet a vasárnap reggel, mikor haza kellett induljunk. Vegyes érzéseim voltak aznap reggel. Boldog voltam, mivel egy csomó helyen jártam, új embereket ismertem meg, és jól éreztük magunkat, de szomorú is, mivel újra búcsút kellett vegyek a többiektől, de leginkább Lillától, akivel ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. Megígértük egymásnak, hogy akármikor tudunk, találkozunk. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem haza, Kolozsvárra. 

Köszönöm az Apáczais és Csokonais tanároknak, hogy mindig ilyen színes programokat találnak ki nekünk, diákoknak. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz a következő közös öt napunk.

Ahogy hazaérkeztünk Erdélyből, egy jó hónapunk volt arra, hogy mindent előkészítsünk a kolozsvári barátaink visszafogadására. Főleg a budapesti utazás megszervezése volt nehéz, de aztán minden probléma megoldódott. Ezután, ahogy az lenni szokott, a diákpárok kapcsán is akadtak gondok, hiszen pótolni kellett a fogadni nem akaró „potyautasokat” is, de szerencsére lettek beugró diákok, ketten pedig duplán fogadtak (köszönet érte Marcinak és Stiginek).

Szerda reggelre már az összes kérdést sikerült tisztázni és elrendezni, így még arra is volt időm, hogy reggel részt vegyek az iskolai véradáson. Ahogy telt az idő, egyre jobban és jobban vártuk a kolozsváriakat, aztán jött, aminek jönnie kell, a busz, rajta az apáczais diákokkal és tanárokkal.

Egy rövid köszöntő beszéd, az elkövetkező napok programjainak az ismertetése végül pedig egy videó következett, amellyel felidéztük: hol is hagytuk abba, körülbelül öt hete…

Csütörtökön délelőtt a szokásos városnézést ejtettük meg, amelybe ezúttal beiktattuk a Tímárházat is. Délután gálaműsorra gyülekeztünk iskolánkban. A csokonais és az apáczais diákok fele-fele arányban vették ki részüket a rendezvényből, amelyben vers, ének, kórus és színdarab egyaránt helyet kapott. majd következett a meglepetés: néhány tiszteletbeli csokonais diák és tanár címet osztottunk ki a barátaink között.

Pénteken Budapestre indultunk. A tengernyi lehetséges látnivalóból a Nemzeti Galériát, a Várat, a Mátyás-templomot és az Országházat (a Szent Koronával) választottuk ki, és másnapra hagytuk a Hősök terét, valamint a Terror Házát. Szerintem megérdemli a hírverést a Fehérvári úton található Alba Regia, ahol egy finom marhapörkölt várt az éhes vándorokra – és mindenki annyit szedett, amennyit kívánt!

Ezután eljött Lilla ideje: Szigetszentmártonba érve, a Mártoni Csárdában vacsoráztunk meg, majd a Szent Márton Panzióban hajtottuk álomra a fejünket. (Na jó, a vacsora és az alvás között eltelt még egy kis idő: kinek több, kinek kevesebb. Egyesek hajnalig kovácsolták a barátságot, sőt voltak, akik reggelig.)

Szombaton a Terror Háza és a gödöllői kastély volt a két legtartalmasabb helyszín, amelyet megnéztünk. A buszon hazafelé a hangulat egyre csak emelkedett. Közfelkiáltással megszavazta két iskola diáksága, hogy együtt nyújtjuk be negyedjére is a pályázatunkat, valamint kihirdettem, ezúttal kik kapták a Tiszteletbeli Csokonais diák címet. (Hamarosan felteszem ide is a neveket.)

A hazaérkezés után a csokonais diákok még szerveztek egy esti városnéző sétát az apáczais társaiknak, így aztán gyorsan eltelt az idő a vasárnap délelőtti hazaindulásig, ahol sosem közhely és nem szégyellnivaló a könnyes búcsú.

(Valahogy ki kell bírni a negyedik útig, ezért már többen jelezték nálam, hogy jönni szeretnének az idei Kolozsvári Magyar Napokra. Úgy legyen!)

Iskolatársaimmal és a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum pár diákjával töltöttem egy csodálatos hetet Székelyföldön és Kolozsváron. Rengeteg új ismerettel és élménnyel gazdagodtunk az utunk során.

Első napunk a debreceni Tesco áruház parkolójában indult, ahová a találkozó hét órára volt meg beszélve. Nórival mentem volna bevásárolni, de késett, így Lilla jött velem. Fél nyolckor el is indultunk a busszal. Útközben jó volt a hangulat, zenét hallgattunk, kártyáztunk és beszélgettünk. Kilenc órára Ártándra értünk majd a helyi idő szerint tíz órakor tettünk egy megállót Borson, a Mol benzinkútnál. Fél 1-re Csucsára értünk, ahol ebédeltünk. A buszról látva azt hittük, hogy meleg van, ezért nem vittünk kabátot, de mikor leszálltunk, kicsit fáztunk. 3 előtt pár perccel értünk Kolozsvárra, ahol már várt a párom, Balázs Alpár. Elvitt a házukhoz, ahol megmutatta a szobámat, majd ettünk, mert éhesek voltunk már. Este találkoztunk néhány debrecenivel és kolozsvárival, akikkel elmentünk a Pyramid Kávézóba. Ott beszélgettünk és kártyáztunk, majd hazatértünk.

Második nap felkeltünk és reggeli után elkísértem Alpárt az iskolába, majd városnéző túra következett. 9-kor indultunk a sétára, délben vissza is értünk az iskolába, ahol a kolozsváriak már vártak ránk. Otthon ebédeltünk, majd visszatértünk az iskolába, ahol következett a kolozsváriakkal közös műsorunk. Este elmentünk még biliárdozni., de másnap korán utaztunk tovább, így időben lefeküdtünk aludni.

A harmadik napunk a stadionnál kezdődött, ahonnan 7.300-kor sikerült elindulnunk. Megálltunk Marosvásárhelyen, ahol ebédeltünk is. Voltunk Bögözön, majd elfoglaltuk a korondi szállásunkat. Az esténk nagyon jól telt: énekeltünk, táncoltunk, buliztunk, beszélgettünk, egészen hajnali 3-ig.

Szombaton korán keltünk. Elmentünk egy bácsihoz, aki fazekakat és más agyagból készített dolgokat árult. Orbán Balázs (a legnagyobb székely), majd Tamási Áron (a legnagyobb székely író) sírját látogattuk meg, a tőle nem messze lévő Trianon emlékművet pedig megkoszorúztuk. Ezután ebédeltünk, megnéztük a parajdi sóbányát, majd buszra szálltunk, és elindultunk vissza Kolozsvárra, ahol még elmentünk egy házibuliba.

Vasárnap eljött a fájdalmas pillanat, elérkezett a hazaút ideje. 9-kor indultunk a régi stadion elől, majd egyszer álltunk meg, így viszonylag hamar haza is értünk.

Örülök, hogy elmentem, mert egy élményekben gazdag kirándulás részese lehettem és sok új embert ismertem meg. Várom már, hogy áprilisban újból találkozzunk velük. Ha időm engedi, akkor a Kolozsvári Magyar Napokra és a következő Határtalanul! utazásra is elmegyek.

Iskolánk a második félévre tervezte be a harmadik Határtalanul! pályázatot és utazást testvériskolánkkal, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceummal közösen. Ezúttal a magyar népi kultúrára és a XX. századi irodalomra helyeztük a hangsúlyt, valamint Székelyföld, illetve Budapest „megkóstolását” tűztük ki célul. Azért nem írom, hogy „megismerését”, mert az idő rövidsége csak egyfajta „mintavételt” tett/tesz lehetővé, mindkét esetben.

A munka a programok, az étkezési lehetőségek és a szálláshelyek leszervezésével, valamint az utazó és fogadó diákok kijelölésével vette kezdetét. A világháló segítségével aztán a leendő diákpárok is kialakultak, majd a szükséges papírmunkák elvégzése után eljöhetett végre az indulás napja.

Február 27-én reggel kelhetett útra 21 csokonais diák, 3 tanár kíséretével, hogy a testvériskolánkkal tölthessen el öt felejthetetlen napot. A diákok egyharmada már tudta, hogy mit vállal, 14 gyerek számára viszont teljesen új volt még ekkor ez a kapcsolat, és ez így volt teljesen jól.

Az utazás jól telt, akinek nem ez volt az első útja, annak a „szokásos módon”. A diákok figyelmét időről időre felhívtam a látnivalókra és meséltem nekik mindarról, amit tudni illik Kolozsvár felé közeledve. Csucsa után úgy tűnt, még gyorsabban fogy a távolság köztünk, és a kolozsvári barátaink között. A diákok egyre jobban várták a megérkezést, persze minket, tanárokat sem hagyott hidegen az a tény, hogy hamarosan találkozhatunk a barátainkkal.

A házsongárdi temetőnél szálltunk le a buszról, és sokan már régi ismerősökként üdvözölték egymást a két iskola diákjai közül, köztük olyanok is, akik még az életben nem látták egymást. Átvonultunk az Apáczaiba, ahol Vörös Alpár igazgató úr köszöntötte a részt vevőket, és tájékoztatta őket a programról. Ezután a diákok a fogadó társaikhoz vonultak, mi pedig a szállásunkra, majd egy kedves kolozsvári kollégánk vacsorameghívásának tettünk eleget.

Másnap reggel kilenc órakor mindenki pontosan megjelent a gyülekezőnél, így indulhatott a városnéző séta. A Farkas utcai templomnál kezdtünk, majd a Szent György szobor megtekintése után megemlékeztünk az első kolozsvári kőszínházról. Az Egyetem utcán keresztül értünk a főtérre, itt elkészült az elmaradhatatlan Mátyás-szobros csoportkép. Utána Mátyás király és Bocskai fejedelem szülőházait néztük meg, végül a régi, középkori főtéren zártuk le a sétát. Diákjainkat szabadon engedtük, minket pedig ezúttal az iskola étkezőjébe vártak ebédre.

A szabad idő leteltével már a díszteremben gyülekeztek a kulturális műsor fellépői. Volt egy óránk beéneklésre, hangbeállásra, és ez az idő éppen csak elég volt a feladatokra. Készültünk néhány verssel: Lilla, Csajki, Nóri – ő külön még egy köszöntő szöveget is mondott a csokonais diákok nevében. Népdalokat adott elő Anna. Külön kaland volt Fanni éneke (a Suhancostól a Bájoló), ugyanis fél órával a fellépés előtt ismerkedett meg azzal a kolozsvári sráccal, aki gitárral kísérte őt. (Szükség volt egy kis bátorításra-biztatásra, de végül jól sikerült.) Kolozsvári barátaink komoly néptánc-összeállításokkal készültek, utánuk ismét visszatérni a színpadra, nem volt egyszerű. De mégis megtettük, ugyanis egy kórussal készültünk, amelyben az összes debreceni diák és tanár részt vett, és amelyhez csatlakoztak az utazásban részt vevő kolozsvári tanárok, valamint az iskolaigazgatójuk. Ezt a földet választottam… szólt a kórus, amelyet Anna és Fanni kettősére alapoztunk, ugyanis náluk volt a mikrofon. De ez így volt jó.

Pénteken korán reggel indult tovább az egyesített debreceni-kolozsvári csapat Székelyföld felé. Egy rövid szünetet leszámítva az első megállónk Marosvásárhely volt, ahol egy rövid séta után a Kultúrpalotába mentünk, hogy a kiállítást szakértő vezetés segítségével fogadhassuk be. A szellemi táplálék után következett a testi: a Laci Csárdába vonultunk ebédelni, hogy így erőt nyerve Segesváron a Petőfi-emlékművet, Agyagfalván a székely nemzetgyűlés szoborcsoportját, míg Bögözön a református templomot (és annak ritkaságszámba menő középkori falképét) tekinthessük meg. Székelyudvarhelyen a Millenniumi emlékművet és a Vasszékelyt kerestük fel, majd útnak indultunk korondi szállásunk felé.

Hogy időt takarítsunk meg, a tanárokkal már a buszon szétosztottuk, hogy ki kivel alszik, így a szállásra érve gördülékenyen ment a szobák elfoglalása. Finom bableves és még finomabb sült csirkecomb volt a vacsoránk. Emellé még zenét is kaptunk egy billentyűs-énekes fiatalember személyében, aki becsülettel szolgáltatta a talpalávalót. Így este együtt táncolt a két iskola diáksága, aminek köszönhetően éjjel hamar jött álom a szemekre.

Szombaton reggeli után megkaptuk a szállásadó kedves figyelmességét: az úti csomagot. Előbb fürdősót, kerámiát és egyéb tájjellegű dolgokat vásároltunk, majd Orbán Balázs sírjához indultunk, hogy meglátogassuk azt, és a hozzá vezető tizenvalahány székelykaput. Tamási Áron síremlékénél is tiszteletünket tettük Farkaslakán, majd ugyanitt a Trianon-emlékműnél merengtünk el a történelem menetén. Itt közös koszorút helyeztünk el a vitatott igazságú diktátumra emlékezve, majd Parajd volt a következő úti cél. Lévén már ebédidő volt, a sóbánya helyett a Csatári panzióba mentünk, ahol mics volt az ebéd. (Néhány diákunk most evett először ilyet.) Jóllakva „mentünk le a bányába”, ahonnan viszont élményekkel telve jöttünk fel, és nem volt már más hátra, mint az, hogy visszamenjünk Kolozsvárra.

Vasárnap következett a szokásos érzés, amikor bár feltöltődve, de el kellett válnunk kolozsvári barátainktól. A hazafelé úton közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a negyedik Határtalanul! pályázaton is indulunk. Emellett hosszan beszéltük az elmúlt napok történéseit-élményeit, valamint elkezdtük tervezni az egy hónap múlva esedékes visszafogadást.

Újraélném az út minden percét, a készülődés izgalmától kezdve a hazaérkezést követő kellemes fáradtságig.

Már nem először volt szerencsém kimenni Kolozsvárra, a testvériskolánkhoz. Mindig nagy örömmel fogadom őket, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ők is ugyanígy vannak. Mikor átlépjük a határt, mintha valami új kezdődne. Mindig nagy izgalommal várom, hogy lássam a cserediákomat, Hannát, a többi diákot és a tanárokat.

Mindig szép helyekre látogatunk el, és színes programokat állítanak össze nekünk a tanáraink. Rengeteg munka van egy ilyen kirándulás megszervezésében, és ezzel szerintem minden utazó és fogadó tisztában van. A kötelező programok mellett törekednek szabad idő biztosítására is. Az utazás négy estéjéből mindig van egy, amikor mindenki együtt van, és kicsit még jobban összerázódik a csapat.

Az első teljes napunkon az iskolában találkoztunk, ahonnan elindultunk egy rövid városnézésre. Igaz, hogy én már jártam a legtöbb helyen, de még így is tudtam meg új dolgokat. Aznap délután az Apáczaisokkal közösen állítottunk össze és adtunk elő egy verses-zenés-táncos műsort. Nem lehetett unatkozni rajta, nagyon érdekes, és egyben szórakoztató volt.

Péntek reggel együtt indultunk el a sportcsarnoktól Korond felé, pár megállóval. Estefelé érkeztünk, amikor mindenki elfoglalta a szobáját, és egy finom vacsora után egy nagyon jó este kezdődött. Másnap, szombat reggel a szálláson megreggeliztünk, majd megnéztük a korondi fazekas-termékeket és elmentünk a parajdi sóbányába. Nagyon meleg volt lent, és jól esett az a tiszta levegő. A buszban alig fértek el a látogatók, ami levitt minket. Este hét óra körül érkeztünk vissza Kolozsvárra.

Vasárnap reggel elindultunk haza, miután ismét könnyes búcsút vettem Hannától. Szomorú is voltam, és boldog is. Azért voltam szomorú, mert tavaly április óta nem láttam, és nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap, boldog pedig azért, mert nagyon hiányzott, és végre láttam – valamint egy hónap múlva jönnek hozzánk. Emellett most nem hagytam el semmit sem.

Nagyon szeretek Kolozsvárra járni, és szeretem az ottani embereket. Szerintem Hannával a gimnázium után is tartani fogjuk a kapcsolatot. Köszönöm szépen tanár úréknak, hogy minden évben pályázatot adnak be, amit meg is nyernek, és megszervezik nekünk ezeket az utakat.