Iskolánk a második félévre tervezte be a harmadik Határtalanul! pályázatot és utazást testvériskolánkkal, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceummal közösen. Ezúttal a magyar népi kultúrára és a XX. századi irodalomra helyeztük a hangsúlyt, valamint Székelyföld, illetve Budapest „megkóstolását” tűztük ki célul. Azért nem írom, hogy „megismerését”, mert az idő rövidsége csak egyfajta „mintavételt” tett/tesz lehetővé, mindkét esetben.
A munka a programok, az étkezési lehetőségek és a szálláshelyek leszervezésével, valamint az utazó és fogadó diákok kijelölésével vette kezdetét. A világháló segítségével aztán a leendő diákpárok is kialakultak, majd a szükséges papírmunkák elvégzése után eljöhetett végre az indulás napja.
Február 27-én reggel kelhetett útra 21 csokonais diák, 3 tanár kíséretével, hogy a testvériskolánkkal tölthessen el öt felejthetetlen napot. A diákok egyharmada már tudta, hogy mit vállal, 14 gyerek számára viszont teljesen új volt még ekkor ez a kapcsolat, és ez így volt teljesen jól.
Az utazás jól telt, akinek nem ez volt az első útja, annak a „szokásos módon”. A diákok figyelmét időről időre felhívtam a látnivalókra és meséltem nekik mindarról, amit tudni illik Kolozsvár felé közeledve. Csucsa után úgy tűnt, még gyorsabban fogy a távolság köztünk, és a kolozsvári barátaink között. A diákok egyre jobban várták a megérkezést, persze minket, tanárokat sem hagyott hidegen az a tény, hogy hamarosan találkozhatunk a barátainkkal.
A házsongárdi temetőnél szálltunk le a buszról, és sokan már régi ismerősökként üdvözölték egymást a két iskola diákjai közül, köztük olyanok is, akik még az életben nem látták egymást. Átvonultunk az Apáczaiba, ahol Vörös Alpár igazgató úr köszöntötte a részt vevőket, és tájékoztatta őket a programról. Ezután a diákok a fogadó társaikhoz vonultak, mi pedig a szállásunkra, majd egy kedves kolozsvári kollégánk vacsorameghívásának tettünk eleget.
Másnap reggel kilenc órakor mindenki pontosan megjelent a gyülekezőnél, így indulhatott a városnéző séta. A Farkas utcai templomnál kezdtünk, majd a Szent György szobor megtekintése után megemlékeztünk az első kolozsvári kőszínházról. Az Egyetem utcán keresztül értünk a főtérre, itt elkészült az elmaradhatatlan Mátyás-szobros csoportkép. Utána Mátyás király és Bocskai fejedelem szülőházait néztük meg, végül a régi, középkori főtéren zártuk le a sétát. Diákjainkat szabadon engedtük, minket pedig ezúttal az iskola étkezőjébe vártak ebédre.
A szabad idő leteltével már a díszteremben gyülekeztek a kulturális műsor fellépői. Volt egy óránk beéneklésre, hangbeállásra, és ez az idő éppen csak elég volt a feladatokra. Készültünk néhány verssel: Lilla, Csajki, Nóri – ő külön még egy köszöntő szöveget is mondott a csokonais diákok nevében. Népdalokat adott elő Anna. Külön kaland volt Fanni éneke (a Suhancostól a Bájoló), ugyanis fél órával a fellépés előtt ismerkedett meg azzal a kolozsvári sráccal, aki gitárral kísérte őt. (Szükség volt egy kis bátorításra-biztatásra, de végül jól sikerült.) Kolozsvári barátaink komoly néptánc-összeállításokkal készültek, utánuk ismét visszatérni a színpadra, nem volt egyszerű. De mégis megtettük, ugyanis egy kórussal készültünk, amelyben az összes debreceni diák és tanár részt vett, és amelyhez csatlakoztak az utazásban részt vevő kolozsvári tanárok, valamint az iskolaigazgatójuk. Ezt a földet választottam… szólt a kórus, amelyet Anna és Fanni kettősére alapoztunk, ugyanis náluk volt a mikrofon. De ez így volt jó.
Pénteken korán reggel indult tovább az egyesített debreceni-kolozsvári csapat Székelyföld felé. Egy rövid szünetet leszámítva az első megállónk Marosvásárhely volt, ahol egy rövid séta után a Kultúrpalotába mentünk, hogy a kiállítást szakértő vezetés segítségével fogadhassuk be. A szellemi táplálék után következett a testi: a Laci Csárdába vonultunk ebédelni, hogy így erőt nyerve Segesváron a Petőfi-emlékművet, Agyagfalván a székely nemzetgyűlés szoborcsoportját, míg Bögözön a református templomot (és annak ritkaságszámba menő középkori falképét) tekinthessük meg. Székelyudvarhelyen a Millenniumi emlékművet és a Vasszékelyt kerestük fel, majd útnak indultunk korondi szállásunk felé.
Hogy időt takarítsunk meg, a tanárokkal már a buszon szétosztottuk, hogy ki kivel alszik, így a szállásra érve gördülékenyen ment a szobák elfoglalása. Finom bableves és még finomabb sült csirkecomb volt a vacsoránk. Emellé még zenét is kaptunk egy billentyűs-énekes fiatalember személyében, aki becsülettel szolgáltatta a talpalávalót. Így este együtt táncolt a két iskola diáksága, aminek köszönhetően éjjel hamar jött álom a szemekre.
Szombaton reggeli után megkaptuk a szállásadó kedves figyelmességét: az úti csomagot. Előbb fürdősót, kerámiát és egyéb tájjellegű dolgokat vásároltunk, majd Orbán Balázs sírjához indultunk, hogy meglátogassuk azt, és a hozzá vezető tizenvalahány székelykaput. Tamási Áron síremlékénél is tiszteletünket tettük Farkaslakán, majd ugyanitt a Trianon-emlékműnél merengtünk el a történelem menetén. Itt közös koszorút helyeztünk el a vitatott igazságú diktátumra emlékezve, majd Parajd volt a következő úti cél. Lévén már ebédidő volt, a sóbánya helyett a Csatári panzióba mentünk, ahol mics volt az ebéd. (Néhány diákunk most evett először ilyet.) Jóllakva „mentünk le a bányába”, ahonnan viszont élményekkel telve jöttünk fel, és nem volt már más hátra, mint az, hogy visszamenjünk Kolozsvárra.
Vasárnap következett a szokásos érzés, amikor bár feltöltődve, de el kellett válnunk kolozsvári barátainktól. A hazafelé úton közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a negyedik Határtalanul! pályázaton is indulunk. Emellett hosszan beszéltük az elmúlt napok történéseit-élményeit, valamint elkezdtük tervezni az egy hónap múlva esedékes visszafogadást.
Újraélném az út minden percét, a készülődés izgalmától kezdve a hazaérkezést követő kellemes fáradtságig.