Ahogy hazaérkeztünk Erdélyből, egy jó hónapunk volt arra, hogy mindent előkészítsünk a kolozsvári barátaink visszafogadására. Főleg a budapesti utazás megszervezése volt nehéz, de aztán minden probléma megoldódott. Ezután, ahogy az lenni szokott, a diákpárok kapcsán is akadtak gondok, hiszen pótolni kellett a fogadni nem akaró „potyautasokat” is, de szerencsére lettek beugró diákok, ketten pedig duplán fogadtak (köszönet érte Marcinak és Stiginek).

Szerda reggelre már az összes kérdést sikerült tisztázni és elrendezni, így még arra is volt időm, hogy reggel részt vegyek az iskolai véradáson. Ahogy telt az idő, egyre jobban és jobban vártuk a kolozsváriakat, aztán jött, aminek jönnie kell, a busz, rajta az apáczais diákokkal és tanárokkal.

Egy rövid köszöntő beszéd, az elkövetkező napok programjainak az ismertetése végül pedig egy videó következett, amellyel felidéztük: hol is hagytuk abba, körülbelül öt hete…

Csütörtökön délelőtt a szokásos városnézést ejtettük meg, amelybe ezúttal beiktattuk a Tímárházat is. Délután gálaműsorra gyülekeztünk iskolánkban. A csokonais és az apáczais diákok fele-fele arányban vették ki részüket a rendezvényből, amelyben vers, ének, kórus és színdarab egyaránt helyet kapott. majd következett a meglepetés: néhány tiszteletbeli csokonais diák és tanár címet osztottunk ki a barátaink között.

Pénteken Budapestre indultunk. A tengernyi lehetséges látnivalóból a Nemzeti Galériát, a Várat, a Mátyás-templomot és az Országházat (a Szent Koronával) választottuk ki, és másnapra hagytuk a Hősök terét, valamint a Terror Házát. Szerintem megérdemli a hírverést a Fehérvári úton található Alba Regia, ahol egy finom marhapörkölt várt az éhes vándorokra – és mindenki annyit szedett, amennyit kívánt!

Ezután eljött Lilla ideje: Szigetszentmártonba érve, a Mártoni Csárdában vacsoráztunk meg, majd a Szent Márton Panzióban hajtottuk álomra a fejünket. (Na jó, a vacsora és az alvás között eltelt még egy kis idő: kinek több, kinek kevesebb. Egyesek hajnalig kovácsolták a barátságot, sőt voltak, akik reggelig.)

Szombaton a Terror Háza és a gödöllői kastély volt a két legtartalmasabb helyszín, amelyet megnéztünk. A buszon hazafelé a hangulat egyre csak emelkedett. Közfelkiáltással megszavazta két iskola diáksága, hogy együtt nyújtjuk be negyedjére is a pályázatunkat, valamint kihirdettem, ezúttal kik kapták a Tiszteletbeli Csokonais diák címet. (Hamarosan felteszem ide is a neveket.)

A hazaérkezés után a csokonais diákok még szerveztek egy esti városnéző sétát az apáczais társaiknak, így aztán gyorsan eltelt az idő a vasárnap délelőtti hazaindulásig, ahol sosem közhely és nem szégyellnivaló a könnyes búcsú.

(Valahogy ki kell bírni a negyedik útig, ezért már többen jelezték nálam, hogy jönni szeretnének az idei Kolozsvári Magyar Napokra. Úgy legyen!)

Iskolatársaimmal és a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum pár diákjával töltöttem egy csodálatos hetet Székelyföldön és Kolozsváron. Rengeteg új ismerettel és élménnyel gazdagodtunk az utunk során.

Első napunk a debreceni Tesco áruház parkolójában indult, ahová a találkozó hét órára volt meg beszélve. Nórival mentem volna bevásárolni, de késett, így Lilla jött velem. Fél nyolckor el is indultunk a busszal. Útközben jó volt a hangulat, zenét hallgattunk, kártyáztunk és beszélgettünk. Kilenc órára Ártándra értünk majd a helyi idő szerint tíz órakor tettünk egy megállót Borson, a Mol benzinkútnál. Fél 1-re Csucsára értünk, ahol ebédeltünk. A buszról látva azt hittük, hogy meleg van, ezért nem vittünk kabátot, de mikor leszálltunk, kicsit fáztunk. 3 előtt pár perccel értünk Kolozsvárra, ahol már várt a párom, Balázs Alpár. Elvitt a házukhoz, ahol megmutatta a szobámat, majd ettünk, mert éhesek voltunk már. Este találkoztunk néhány debrecenivel és kolozsvárival, akikkel elmentünk a Pyramid Kávézóba. Ott beszélgettünk és kártyáztunk, majd hazatértünk.

Második nap felkeltünk és reggeli után elkísértem Alpárt az iskolába, majd városnéző túra következett. 9-kor indultunk a sétára, délben vissza is értünk az iskolába, ahol a kolozsváriak már vártak ránk. Otthon ebédeltünk, majd visszatértünk az iskolába, ahol következett a kolozsváriakkal közös műsorunk. Este elmentünk még biliárdozni., de másnap korán utaztunk tovább, így időben lefeküdtünk aludni.

A harmadik napunk a stadionnál kezdődött, ahonnan 7.300-kor sikerült elindulnunk. Megálltunk Marosvásárhelyen, ahol ebédeltünk is. Voltunk Bögözön, majd elfoglaltuk a korondi szállásunkat. Az esténk nagyon jól telt: énekeltünk, táncoltunk, buliztunk, beszélgettünk, egészen hajnali 3-ig.

Szombaton korán keltünk. Elmentünk egy bácsihoz, aki fazekakat és más agyagból készített dolgokat árult. Orbán Balázs (a legnagyobb székely), majd Tamási Áron (a legnagyobb székely író) sírját látogattuk meg, a tőle nem messze lévő Trianon emlékművet pedig megkoszorúztuk. Ezután ebédeltünk, megnéztük a parajdi sóbányát, majd buszra szálltunk, és elindultunk vissza Kolozsvárra, ahol még elmentünk egy házibuliba.

Vasárnap eljött a fájdalmas pillanat, elérkezett a hazaút ideje. 9-kor indultunk a régi stadion elől, majd egyszer álltunk meg, így viszonylag hamar haza is értünk.

Örülök, hogy elmentem, mert egy élményekben gazdag kirándulás részese lehettem és sok új embert ismertem meg. Várom már, hogy áprilisban újból találkozzunk velük. Ha időm engedi, akkor a Kolozsvári Magyar Napokra és a következő Határtalanul! utazásra is elmegyek.

Iskolánk a második félévre tervezte be a harmadik Határtalanul! pályázatot és utazást testvériskolánkkal, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceummal közösen. Ezúttal a magyar népi kultúrára és a XX. századi irodalomra helyeztük a hangsúlyt, valamint Székelyföld, illetve Budapest „megkóstolását” tűztük ki célul. Azért nem írom, hogy „megismerését”, mert az idő rövidsége csak egyfajta „mintavételt” tett/tesz lehetővé, mindkét esetben.

A munka a programok, az étkezési lehetőségek és a szálláshelyek leszervezésével, valamint az utazó és fogadó diákok kijelölésével vette kezdetét. A világháló segítségével aztán a leendő diákpárok is kialakultak, majd a szükséges papírmunkák elvégzése után eljöhetett végre az indulás napja.

Február 27-én reggel kelhetett útra 21 csokonais diák, 3 tanár kíséretével, hogy a testvériskolánkkal tölthessen el öt felejthetetlen napot. A diákok egyharmada már tudta, hogy mit vállal, 14 gyerek számára viszont teljesen új volt még ekkor ez a kapcsolat, és ez így volt teljesen jól.

Az utazás jól telt, akinek nem ez volt az első útja, annak a „szokásos módon”. A diákok figyelmét időről időre felhívtam a látnivalókra és meséltem nekik mindarról, amit tudni illik Kolozsvár felé közeledve. Csucsa után úgy tűnt, még gyorsabban fogy a távolság köztünk, és a kolozsvári barátaink között. A diákok egyre jobban várták a megérkezést, persze minket, tanárokat sem hagyott hidegen az a tény, hogy hamarosan találkozhatunk a barátainkkal.

A házsongárdi temetőnél szálltunk le a buszról, és sokan már régi ismerősökként üdvözölték egymást a két iskola diákjai közül, köztük olyanok is, akik még az életben nem látták egymást. Átvonultunk az Apáczaiba, ahol Vörös Alpár igazgató úr köszöntötte a részt vevőket, és tájékoztatta őket a programról. Ezután a diákok a fogadó társaikhoz vonultak, mi pedig a szállásunkra, majd egy kedves kolozsvári kollégánk vacsorameghívásának tettünk eleget.

Másnap reggel kilenc órakor mindenki pontosan megjelent a gyülekezőnél, így indulhatott a városnéző séta. A Farkas utcai templomnál kezdtünk, majd a Szent György szobor megtekintése után megemlékeztünk az első kolozsvári kőszínházról. Az Egyetem utcán keresztül értünk a főtérre, itt elkészült az elmaradhatatlan Mátyás-szobros csoportkép. Utána Mátyás király és Bocskai fejedelem szülőházait néztük meg, végül a régi, középkori főtéren zártuk le a sétát. Diákjainkat szabadon engedtük, minket pedig ezúttal az iskola étkezőjébe vártak ebédre.

A szabad idő leteltével már a díszteremben gyülekeztek a kulturális műsor fellépői. Volt egy óránk beéneklésre, hangbeállásra, és ez az idő éppen csak elég volt a feladatokra. Készültünk néhány verssel: Lilla, Csajki, Nóri – ő külön még egy köszöntő szöveget is mondott a csokonais diákok nevében. Népdalokat adott elő Anna. Külön kaland volt Fanni éneke (a Suhancostól a Bájoló), ugyanis fél órával a fellépés előtt ismerkedett meg azzal a kolozsvári sráccal, aki gitárral kísérte őt. (Szükség volt egy kis bátorításra-biztatásra, de végül jól sikerült.) Kolozsvári barátaink komoly néptánc-összeállításokkal készültek, utánuk ismét visszatérni a színpadra, nem volt egyszerű. De mégis megtettük, ugyanis egy kórussal készültünk, amelyben az összes debreceni diák és tanár részt vett, és amelyhez csatlakoztak az utazásban részt vevő kolozsvári tanárok, valamint az iskolaigazgatójuk. Ezt a földet választottam… szólt a kórus, amelyet Anna és Fanni kettősére alapoztunk, ugyanis náluk volt a mikrofon. De ez így volt jó.

Pénteken korán reggel indult tovább az egyesített debreceni-kolozsvári csapat Székelyföld felé. Egy rövid szünetet leszámítva az első megállónk Marosvásárhely volt, ahol egy rövid séta után a Kultúrpalotába mentünk, hogy a kiállítást szakértő vezetés segítségével fogadhassuk be. A szellemi táplálék után következett a testi: a Laci Csárdába vonultunk ebédelni, hogy így erőt nyerve Segesváron a Petőfi-emlékművet, Agyagfalván a székely nemzetgyűlés szoborcsoportját, míg Bögözön a református templomot (és annak ritkaságszámba menő középkori falképét) tekinthessük meg. Székelyudvarhelyen a Millenniumi emlékművet és a Vasszékelyt kerestük fel, majd útnak indultunk korondi szállásunk felé.

Hogy időt takarítsunk meg, a tanárokkal már a buszon szétosztottuk, hogy ki kivel alszik, így a szállásra érve gördülékenyen ment a szobák elfoglalása. Finom bableves és még finomabb sült csirkecomb volt a vacsoránk. Emellé még zenét is kaptunk egy billentyűs-énekes fiatalember személyében, aki becsülettel szolgáltatta a talpalávalót. Így este együtt táncolt a két iskola diáksága, aminek köszönhetően éjjel hamar jött álom a szemekre.

Szombaton reggeli után megkaptuk a szállásadó kedves figyelmességét: az úti csomagot. Előbb fürdősót, kerámiát és egyéb tájjellegű dolgokat vásároltunk, majd Orbán Balázs sírjához indultunk, hogy meglátogassuk azt, és a hozzá vezető tizenvalahány székelykaput. Tamási Áron síremlékénél is tiszteletünket tettük Farkaslakán, majd ugyanitt a Trianon-emlékműnél merengtünk el a történelem menetén. Itt közös koszorút helyeztünk el a vitatott igazságú diktátumra emlékezve, majd Parajd volt a következő úti cél. Lévén már ebédidő volt, a sóbánya helyett a Csatári panzióba mentünk, ahol mics volt az ebéd. (Néhány diákunk most evett először ilyet.) Jóllakva „mentünk le a bányába”, ahonnan viszont élményekkel telve jöttünk fel, és nem volt már más hátra, mint az, hogy visszamenjünk Kolozsvárra.

Vasárnap következett a szokásos érzés, amikor bár feltöltődve, de el kellett válnunk kolozsvári barátainktól. A hazafelé úton közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a negyedik Határtalanul! pályázaton is indulunk. Emellett hosszan beszéltük az elmúlt napok történéseit-élményeit, valamint elkezdtük tervezni az egy hónap múlva esedékes visszafogadást.

Újraélném az út minden percét, a készülődés izgalmától kezdve a hazaérkezést követő kellemes fáradtságig.

Már nem először volt szerencsém kimenni Kolozsvárra, a testvériskolánkhoz. Mindig nagy örömmel fogadom őket, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ők is ugyanígy vannak. Mikor átlépjük a határt, mintha valami új kezdődne. Mindig nagy izgalommal várom, hogy lássam a cserediákomat, Hannát, a többi diákot és a tanárokat.

Mindig szép helyekre látogatunk el, és színes programokat állítanak össze nekünk a tanáraink. Rengeteg munka van egy ilyen kirándulás megszervezésében, és ezzel szerintem minden utazó és fogadó tisztában van. A kötelező programok mellett törekednek szabad idő biztosítására is. Az utazás négy estéjéből mindig van egy, amikor mindenki együtt van, és kicsit még jobban összerázódik a csapat.

Az első teljes napunkon az iskolában találkoztunk, ahonnan elindultunk egy rövid városnézésre. Igaz, hogy én már jártam a legtöbb helyen, de még így is tudtam meg új dolgokat. Aznap délután az Apáczaisokkal közösen állítottunk össze és adtunk elő egy verses-zenés-táncos műsort. Nem lehetett unatkozni rajta, nagyon érdekes, és egyben szórakoztató volt.

Péntek reggel együtt indultunk el a sportcsarnoktól Korond felé, pár megállóval. Estefelé érkeztünk, amikor mindenki elfoglalta a szobáját, és egy finom vacsora után egy nagyon jó este kezdődött. Másnap, szombat reggel a szálláson megreggeliztünk, majd megnéztük a korondi fazekas-termékeket és elmentünk a parajdi sóbányába. Nagyon meleg volt lent, és jól esett az a tiszta levegő. A buszban alig fértek el a látogatók, ami levitt minket. Este hét óra körül érkeztünk vissza Kolozsvárra.

Vasárnap reggel elindultunk haza, miután ismét könnyes búcsút vettem Hannától. Szomorú is voltam, és boldog is. Azért voltam szomorú, mert tavaly április óta nem láttam, és nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap, boldog pedig azért, mert nagyon hiányzott, és végre láttam – valamint egy hónap múlva jönnek hozzánk. Emellett most nem hagytam el semmit sem.

Nagyon szeretek Kolozsvárra járni, és szeretem az ottani embereket. Szerintem Hannával a gimnázium után is tartani fogjuk a kapcsolatot. Köszönöm szépen tanár úréknak, hogy minden évben pályázatot adnak be, amit meg is nyernek, és megszervezik nekünk ezeket az utakat.

Az indulás előtt pár nappal nagyon vártam ezt a programot. Már meg akartam ismerni a társamat, és kíváncsi voltam Kolozsvárra. De eljött a reggel. Iszonyatos gyomoridegem volt és feszült voltam az indulás előtt. (Tudni kell rólam, hogy zárkózott vagyok, nem szeretem az új dolgokat, és szorongok tőlük. De Kolozsvár felé menet mindez kezdett elmúlni.)

Mikor már majdnem ott voltunk a megbeszélt helyen, nagyon elkezdtem izgulni, mert féltem, hogy nem ismer meg a társam, és persze a kíváncsiság is rátett egy lapáttal az izgatottságomra. De félelmem alaptalan volt: egyből megtaláltuk egymást, és láttam, hogy nagyon aranyos és közvetlen lány a fogadó diákom. Délután nagyon sokat beszélgettünk – mintha már évek óta ismernénk egymást. Aztán este elmentünk bulizni, így megismertem a barátait, akik szintén nagyon kedvesek voltak velem.

Második nap álmosan indultunk a városnézésre. Sok szép és érdekes helyet láttunk, de nekem legjobban a Mátyás-szobor tetszett: szerintem nagyon feldobja a főteret. Délután következett az Apáczai dísztermében a kolozsváriakkal közös műsorunk. (Eközben nagyon erősen rám tört a honvágy, és haza akartam menni. – De estére már sokkal jobban lettem.)

Péntek reggel elindultunk Marosvásárhelyre. A Kultúrpalotában voltunk, ahol mindenféle termek voltak: tükörterem, hangversenyterem és képtár, nekem ez utóbbi tetszett a legjobban. Sok festmény megmaradt bennem, de a címüket sajnos nem tudtam megjegyezni. Utána volt egy kis szabadidőnk, majd közösen megebédeltünk. Délután az agyagfalvi nemzetgyűlés emlékművét és a bögözi templomot néztük meg, majd a korondi szállásunkra mentünk. Vacsora után éjfélig volt egy kis buli a szálláson. Egészen eddig nem beszéltem Fanniékon kívül másokkal, de ekkor sok új embert ismertem meg.

Szombat reggel elég nehezen indult a nap. Nem szeretek korán kelni, főleg akkor, ha már napok óta nem alszom rendesen. Reggeli után elmentünk a korondi vásárba, ahol ásványokat, illetve házi lekvárokat, szörpöket és italokat lehetett vásárolni. Gondoltam, hogy veszek a családnak áfonyaszörpöt, de később kiderült, hogy egy 30 %-os alkoholt vettem. Ezután megnéztük Orbán Balázs sírját, aki egyébként a legnagyobb székely volt. Azután következett Tamási Áron sírja, majd a Trianon-emlékmű, ahol csokonais részről én voltam a koszorúzó. Sokáig álltunk ott, és már nem volt túl kellemes. Hideg és sár volt, és álmos is voltam. Attól függetlenül jó volt, hogy láttam ezeket a helyeket, nem mindennap járok erre.

Ezután ebédeltünk, majd elmentünk a parajdi sóbányába, ahol egy óra szabad programunk volt. Szokatlan, de látványos és nagy volt – még sosem voltam sóbányában. Délután visszatértünk Kolozsvárra, és ez volt az utolsó napunk. Akkor kezdtem teljesen ellazulni, és megszokni az új helyet, mire mentünk haza. De ez sajnos mindig így van nálam.

Összegezve: nagyon jó volt, sok új dolgot láttam és hallottam. Sosem fogom elfelejteni ezt az utazást, és bármikor visszamennék Kolozsvárra.

Már tavaly is szándékomban állt, hogy elmenjek erre a programra, de akkor valahogy mégsem találtam elég érdekesnek, amit már bánok. Nehéz leírni, hogy pontosan milyen élményeket szereztem, ezeket át kell élnie minél több embernek. Sokkal jobban telt el az út, mint egy sima osztálykirándulás.

Olyan emberekkel mentünk, akiket az induláskor még nem ismertünk. De meglepő módon majdnem mindenkivel jó kapcsolatom lett. Az volt a különleges ebben a kirándulásban, hogy nem unalmas hangulatban telt. Gondolok itt például arra, amikor a parajdi sóbányába mentünk, akkor előtte egy nem túl izgalmas idegenvezetőre számítottam, aki visz minket egy barlangfolyosón, és mesél. Ehelyett egy földalatti szabadidős parkot kaptam, ami teljesen lenyűgözött.

Nagyon tetszett még az is, hogy milyen jó fejek voltak a kolozsvári diákok, mennyire hasonlított az érdeklődési körünk. Ki szeretném emelni Maxit és Aport, akik nagymértékben emelték a kirándulás hangulatát.

Az út fénypontja egyértelműen a Székelyföldön eltöltött este volt. Itt érződött az a legjobban az a fajta lazaság a tanáraink részéről, ami nem volt sem kevés, sem sok. Ritkák az olyan utak, ahol megvan ez a fajta bizalom. Tudták, hogy nem csinálunk bajt, és nyugodtan telhet az este jó hangulatban.

Összességében: (1) kicsit sem bántam meg az utat, (2) akár már holnap újra elmennék – ezekkel a tanárokkal, (3) új barátokat és élményeket szereztem, (4) jó volt a szervezés, nem volt túl sok vagy unalmas látnivaló.

Menjünk jövőre is!