Úgy döntöttem, hogy nem hagyom tovább halványulni az emlékeket, igaz, bennem, szerencsére nehezen kopnak. Visszagondolván arra az együtt töltött 4 napra, igazából úgy érzem, csak nagyon kevés az az esemény, amire nem tudok eléggé tisztán visszaemlékezni. És úgy gondolom, hogy ez volt a találkozásban a legcsodásabb a dolog. No, de ne szaladjunk annyira előre. A Csokonaisok megérkezését hosszú készülődés előzte meg. Mind az ők, mind a mi részünkről. Pócsai Sándor tanár úr több megbeszélést is tartott, hogy szombat-vasárnap mi a program, hogy csütörtökön, hol és miként várjuk őket. A szokásos dolgok történtek. Mégis volt a dologban egy kis szokatlanság. Számomra ez volt az első cserekapcsolat magyarországi diákokkal, és hihetetlenül vártam, hogy megismerjek mindenkit. (Sajnos kellőképpen nem sikerült, de a jó hír az, hogy majdnem mindenkivel fel tudok idézni egy szép közös emléket.) Az érkezés előtt nemsokkal találtunk rá a Halott Pénz Helló lányok című zeneszámra, a fiúkkal sokat énekelgettük, mégsem volt "Sárikának kiszőkülve a haja...". Szóval mostanság, ha meghallom (és eléggé sokszor hallom) a számot, rögtön Ti, debreceni társaim juttok eszembe. Csütörtökön már alig tudtunk figyelni órákon (ez nem jobban szól, mint egyáltalán nem tudtunk figyelni órákon?) hiszen már csak órák választottak el minket a találkozástól. Aztán végre az óra délután hármat ütött és kis késéssel be is robogott a régi, ám narancssárga busz, élén Bulcsú tanár úrral. Már a járdáról próbálta mindenki kiszúrni a saját cserediákját. Visszagondolva, úgy gondolom, hogy mindenki hálás volt (részünkről mindenképp) nagyon elégedett volt azzal a személlyel, akit kapott. Szilvi lett az én cserediákom, és vasárnap, amikor a csoport visszatért Debrecenbe, eléggé nagy űrt éreztem magamban. De tudtam, hogy nem tart sokáig, hiszen már fejben a debreceni utat tervezem, ami legalább ekkora móka lesz, úgy érzem. Csütörtökön az érkezés után rövid bemutatkozás után "Barátaink, a csángók" címmel nyílt tárlat az Apáczai dísztermében, amin mindannyian részt vettünk. Estére mindenki fáradtan tért haza, ám ahogy hallottam másoktól, sehol nem az alváson volt a hangsúly. Nálunk sem, Szilvivel egy jót beszélgettünk, az iskoláról, családról, meg úgy általában az élet "nagy dolgairól", aztán éjfél után nemsokkal álomra hajtottuk a fejünket. (A félreértések elkerülése végett természetesen külön szobában történt mindez.) Pénteken mindannyian korán keltünk, hiszen 8 órakor kezdődtek a bemutatók. Először iskolánk két 12-es diákja beszélt az iskolánk múltjáról, építéséről. Aztán jómagam beszéltem az iskola jelenlegi létéről, és programjainkról, ösztöndíjainkról. Számomra nagy örömöt jelentett, hogy én mutathattam be az iskolát. Attól féltem, hogy nagyon unalmas, vontatott lesz a bemutató, ám a visszajelzések alapján nem volt az! Ezután a csoport egy városnéző körútra indult. Megnéztük Mátyás szobrát, A Szent Mihály templomot, Mátyás király szülőházát, és természetesen a Farkas utcai templomban is jártunk, és a Szabók bástyája is útba esett. Végezetül Pócsai tanár úr vitt minket körül a Házsongárdi temetőben. Felkerestük majdnem az összes olyan személyiség sírját, aki szerves része volt Kolozsvárnak, és akinek sok dolgot köszönhetünk. Ezután mindannyian elmentünk ebédelni, mindenki oda, ahova szeretett volna. Délután 4-re vissza kellett érni az iskolába, hiszen a Csokonais diákok egy része "Az öreg Karnyóné és Szeleburdiak"-ból adott ízelítő előadást. Hálául, mi Csokonai-Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz című verset mondtuk el a jelenlevők számára. Péntek estére mindenki szabad programot kapott. Legtöbben a város további jelentős pontjait mutatták be cserediákjaiknak (=szórakozóhelyeket). Szombat reggel a "megszokott" helyről indult a narancssárga buszunk. Mindenki a péntek este miatt fáradt volt, ám alig várta már, hogy a csapat együtt kirándulhasson, így az a minimális fáradtság elmúlt rövid időn belül. Az első megálló a busszal Nagyenyed volt. Megnéztük az iskolát, és a templomot. (Egész utunkról elmondhatjuk, hogy szót fogadtunk Reményiknek, és nem hagytuk a templomot, "a templomot s az iskolát.."). A második megálló Gyulafehérvár volt, ahol ebédeltünk, majd a végállomás előtt (Torockó) még megálltunk Magyarigenben, hogy megnézzük a templomot, és a templomkertben Bod Péter sírját. Hát, sajnos tudomásunkra jutott, hogy a helységben nemigen van már magyar, összesen 30 embert számol a katolikus és a refomátus gyülekezet összesen. Aztán picit nyűgösen, de Torockó felé vettük az irányt. Amikor végre mindenki letette a csomagját a saját szállásán (fiúk és lányok külön panzióban), a lányok panziójában volt a közös vacsora. Ezután kb. 11-ig szabadprogram volt. No, ez sokak számára egészen hosszasra sikeredett. Közös beszélgetések után a közeli Gondűzőbe mentünk dalolni, illetve ez az igencsak hangulatos dalolás később az utcán folytatódott. A lányok hazakísérése után (ekkor már bőven elmúlt éjfél) még holmi fiús beszélgetés következett, így egészen korán feküdtünk le. Korán reggel... 4 órakor hajtottuk álomra a fejünket... Reggel 8 órakor iskolánk rajztanára, Székely Géza ébresztett minket. Fáradtan, ám élményekkel tele keltünk fel, és beszéltük újra az este-éjszaka történéseit. Még egyes momentumokra mosolyogva gondolok vissza, hiszen igazán emlékezetesek voltak. 11 órakor a busz hazafelé vette az irányt. Mindannyian kicsit ilyen smiley módra ":/" néztünk ki, mert ez bizony a közös együttlét végét jelentette... A busz megállt egy kis időre Kolozsváron, ahol mi leszálltunk, és itt hosszas búcsúzkodás vette kezdetét. Már alig tudom megszámolni, hogy hány embertől köszöntem el, a boldogságot mindannyiunk számára az jelentette, hogy jön a visszavágó nemsokára Debrecenben ... És aztán a busz hirtelen elment, elkezdte róni a kilométereket utasai hazája felé ... Mi meg emlékekkel feltöltődve tértünk haza ... És ezután egy hosszú alvás következett mindenki számára. S hogy hogyan fog folytatódni a történet? Pontosan nem lehet tudni, csak annyit, hogy április elején mi fogunk visszamenni és együtt tölteni néhány, véleményem szerint igencsak szép napot. A visszaszámlálás elkezdődött ...