Néhány évvel ez előtt már volt lehetőségem belekóstolni az Apáczai-Csokonai cserekapcsolatba egy Kolozsvári Magyar Napok alkalmával. Ezt a kis ízelítőt elraktároztam mélyen az agytekervényeimbe, azzal a gondolattal, hogy egyszer még jól fog jönni. Mit ad Isten, így is lett.

Volt szerencsém részt venni az iskolánk több cserekapcsolatában, de nem is lehet és nem is szeretném ezeket összehasonlítani. Annyit viszont bátran állíthatok, hogy ez a kapcsolat különleges. Különlegessé teszik azok az apró dolgok, mint például a tanárok odaadó munkája, látszik, hogy nem csak a diákok iránt érzett szeretetből csinálják ezt végig, hanem az egymás iránt érzett barátságból is. Ott van a másik oldal, a diákok. Itt vannak olyan barátságok, amelyek három éve kötődtek és vannak olyanok, amelyek csak most kezdenek csírázni, de minden esetre a jó hangulat már adott volt.

Izgatottan vártam a szerdai napot, amikor érkeztek a Csokonai gimnáziumos tanárok és diákok. A cserediákommal már beszélgettem párszor, de az mégsem az igazi. Rengeteg kérdés motoszkált a fejemben:”Jól érezzük majd magunkat együtt? Találni fog a szó? Lesz lehetőségünk minél jobban megismerni egymást?” és még egy csomó minden. Egy kicsit késve érkeztem a buszhoz, de az első dolgom az volt, hogy megöleljem a két vendégemet. Ez után elsétáltunk az Apáczai dísztermébe, ahol röviden ismertették a következő pár nap programját a tanáraink. Az estét pedig együtt töltöttük a többiekkel.

Csütörtök reggel fél kilencre kellett az iskolához menjünk, a debreceni diákok részt vettek egy előadáson és egy rövid városnézésen, amíg mi az iskolában koptattuk a padokat. Délutánra egy rövid műsor volt betervezve, egy kis izgulás fogott el, hiszen nekem is beszélnem kellett. Mindkét iskola részéről elhangzott egy köszöntőbeszéd, a csokonais diákok részéről három diák előadásában hallgathattuk meg A magyar költészet 700 évét 15 percben, az apáczais diákok részéről elhangzott két szavalat és az iskola hagyományőrző néptánccsoportja által összeállított kalotaszegi táncokat láthatott a nézőközönség.

Másnap indultunk Ady Endre költőnk nyomába. Ellátogattunk Zilahra, ahol megtekintettük a nemrég felavatott Ady szobrot, majd Érmindszenten Ady szülőházát néztük meg, végül Nagykárolyban ellátogattunk a kastélyba és a városházába, majd a Nagykároly mellett található kolostorba. Az estét a határ mellett, Borson töltöttük egy szállodába.

Szombaton Váradot fedezhettük fel. Először a székesegyházat, majd a gyönyörű szecessziós belvárost és végül az újonnan felújított várat jártuk körbe. A következő megállónk Kalotaszentkirály volt, ahol az ottani iskolában lévő kiállítást tekintettük meg. Minden Ady Endrével kapcsolatos helyen elhangzott egy a helyhez kötődő verese, Tóth Nóra előadásában. Az utolsó este már csak rólunk szólt. Kihasználtuk az utolsó kolozsvári este nyújtotta lehetőségeket, együtt voltunk és nagyon jól éreztük magunkat.

A vasárnap a könnyes búcsú ideje, de talán nem is annyira fájó ez a búcsú, hiszen rövidesen újra találkozunk Debrecenben. Őszintén állíthatom, hogy ez alatt a néhány nap alatt sokat tanultam, megismertem rengeteg vagány embert és talán magamról is megtudtam egy két új dolgot.

Mikor a busz elhajtott újabb pillangók kezdtek röpködni a hasamban, amik eddig nem voltak ott, mert egy újfajta, jó izgalom lett úrrá rajtam, mert mindjárt itt az április.