Az indulás előtt pár nappal nagyon vártam ezt a programot. Már meg akartam ismerni a társamat, és kíváncsi voltam Kolozsvárra. De eljött a reggel. Iszonyatos gyomoridegem volt és feszült voltam az indulás előtt. (Tudni kell rólam, hogy zárkózott vagyok, nem szeretem az új dolgokat, és szorongok tőlük. De Kolozsvár felé menet mindez kezdett elmúlni.)

Mikor már majdnem ott voltunk a megbeszélt helyen, nagyon elkezdtem izgulni, mert féltem, hogy nem ismer meg a társam, és persze a kíváncsiság is rátett egy lapáttal az izgatottságomra. De félelmem alaptalan volt: egyből megtaláltuk egymást, és láttam, hogy nagyon aranyos és közvetlen lány a fogadó diákom. Délután nagyon sokat beszélgettünk – mintha már évek óta ismernénk egymást. Aztán este elmentünk bulizni, így megismertem a barátait, akik szintén nagyon kedvesek voltak velem.

Második nap álmosan indultunk a városnézésre. Sok szép és érdekes helyet láttunk, de nekem legjobban a Mátyás-szobor tetszett: szerintem nagyon feldobja a főteret. Délután következett az Apáczai dísztermében a kolozsváriakkal közös műsorunk. (Eközben nagyon erősen rám tört a honvágy, és haza akartam menni. – De estére már sokkal jobban lettem.)

Péntek reggel elindultunk Marosvásárhelyre. A Kultúrpalotában voltunk, ahol mindenféle termek voltak: tükörterem, hangversenyterem és képtár, nekem ez utóbbi tetszett a legjobban. Sok festmény megmaradt bennem, de a címüket sajnos nem tudtam megjegyezni. Utána volt egy kis szabadidőnk, majd közösen megebédeltünk. Délután az agyagfalvi nemzetgyűlés emlékművét és a bögözi templomot néztük meg, majd a korondi szállásunkra mentünk. Vacsora után éjfélig volt egy kis buli a szálláson. Egészen eddig nem beszéltem Fanniékon kívül másokkal, de ekkor sok új embert ismertem meg.

Szombat reggel elég nehezen indult a nap. Nem szeretek korán kelni, főleg akkor, ha már napok óta nem alszom rendesen. Reggeli után elmentünk a korondi vásárba, ahol ásványokat, illetve házi lekvárokat, szörpöket és italokat lehetett vásárolni. Gondoltam, hogy veszek a családnak áfonyaszörpöt, de később kiderült, hogy egy 30 %-os alkoholt vettem. Ezután megnéztük Orbán Balázs sírját, aki egyébként a legnagyobb székely volt. Azután következett Tamási Áron sírja, majd a Trianon-emlékmű, ahol csokonais részről én voltam a koszorúzó. Sokáig álltunk ott, és már nem volt túl kellemes. Hideg és sár volt, és álmos is voltam. Attól függetlenül jó volt, hogy láttam ezeket a helyeket, nem mindennap járok erre.

Ezután ebédeltünk, majd elmentünk a parajdi sóbányába, ahol egy óra szabad programunk volt. Szokatlan, de látványos és nagy volt – még sosem voltam sóbányában. Délután visszatértünk Kolozsvárra, és ez volt az utolsó napunk. Akkor kezdtem teljesen ellazulni, és megszokni az új helyet, mire mentünk haza. De ez sajnos mindig így van nálam.

Összegezve: nagyon jó volt, sok új dolgot láttam és hallottam. Sosem fogom elfelejteni ezt az utazást, és bármikor visszamennék Kolozsvárra.

Már tavaly is szándékomban állt, hogy elmenjek erre a programra, de akkor valahogy mégsem találtam elég érdekesnek, amit már bánok. Nehéz leírni, hogy pontosan milyen élményeket szereztem, ezeket át kell élnie minél több embernek. Sokkal jobban telt el az út, mint egy sima osztálykirándulás.

Olyan emberekkel mentünk, akiket az induláskor még nem ismertünk. De meglepő módon majdnem mindenkivel jó kapcsolatom lett. Az volt a különleges ebben a kirándulásban, hogy nem unalmas hangulatban telt. Gondolok itt például arra, amikor a parajdi sóbányába mentünk, akkor előtte egy nem túl izgalmas idegenvezetőre számítottam, aki visz minket egy barlangfolyosón, és mesél. Ehelyett egy földalatti szabadidős parkot kaptam, ami teljesen lenyűgözött.

Nagyon tetszett még az is, hogy milyen jó fejek voltak a kolozsvári diákok, mennyire hasonlított az érdeklődési körünk. Ki szeretném emelni Maxit és Aport, akik nagymértékben emelték a kirándulás hangulatát.

Az út fénypontja egyértelműen a Székelyföldön eltöltött este volt. Itt érződött az a legjobban az a fajta lazaság a tanáraink részéről, ami nem volt sem kevés, sem sok. Ritkák az olyan utak, ahol megvan ez a fajta bizalom. Tudták, hogy nem csinálunk bajt, és nyugodtan telhet az este jó hangulatban.

Összességében: (1) kicsit sem bántam meg az utat, (2) akár már holnap újra elmennék – ezekkel a tanárokkal, (3) új barátokat és élményeket szereztem, (4) jó volt a szervezés, nem volt túl sok vagy unalmas látnivaló.

Menjünk jövőre is!

(Annyi a probléma ezekben az élménybeszámolókban, hogy a legjobb érzéseket nem lehet átadni velük.)

Április csodaszép negyedikén indultunk eszméletlen korán, 6 órakor. Utunk zökkenőmentesen vezetett a határig ahol drága Csaba diáktársunk letegezte a rendőrt (mindenki képzelheti mennyire örülhetett neki). Ennek ellenére gond nélkül indulhattunk tovább Kolozsvárra.

Legelső megálló Nagyszalonta volt. Itt egy emlékmúzeum Arany szülőházát mutatta be kicsit felújítva. Volt szerencsénk kipróbálni egy igazi XIX. századi toitoi-t is. Ezután felgyalogoltunk egy templom tornyába (titokban itt kezdődött a kiképző tábor, amiről nekünk, diákoknak senki se szólt). 13 óra körül érkeztünk Csucsára ahol volt egy kis pihi, majd egyenes út Kolozsvárra. Kissé megkésve, de megérkeztünk (most már testben is nem csak lélekben).

Noémivel karöltve mentem hozzájuk majd este visszajöttünk egy kicsit találkozni a többiekkel. Másnap reggel egy fantasztikus és fárasztó 4 órás(!) városnézés várt ránk, (igen itt már közösen folytattuk a kiképző tábort) amit nehezen, de mindenki háta túlélt. Volt szerencsénk egy kitűnő 3D-s világháborús kiállítás megtekintéséhez. Amint vége volt a sétálgatásnak a városban, rohantunk enni. (Megjegyzés: aki Kolozsváron jár, nézzen be a Martyba, eszméletlen jó ott a pizza.) Ebéd után Noémi átöltözött ünneplősbe és indultunk az Apáczaiba.

A kolozsváriak irodalmi műsora után kicsit lazítottunk a hangulaton a Rómeó és Júlia feldolgozásunkkal. Nagyjából 19 óráig vetélkedtünk (ha valakit érdekelne, a csapatunk 5. lett). Este elmentünk az Insoba (eszméletlen, mennyire jól néz ki a hely, csak ajánlani tudom!)

Reggel 8.00 után indultunk közösen Zilahra ahol megnéztük a Fadrusz szobrot, majd Zsibón a Wesselényi-kastélyt. Napom legfontosabb megálló helye következett, bizony, az étterem. Ebéd után Nagybánya belvárosát mentünk megnézni, ahol csodálatosan megáztunk majd csurom vizesen beballagtunk egy kristály kiállításra. Innen szerencsére már Szakállasfalvára mentünk a szállásra.

Reggeli után indultunk Koltóra ahol a Teleki-kastélyt néztük meg. Haláltúránk következő megállója Felsőbánya volt ahol közölték velünk, hogy mi biza megmásszuk azt a hegyet, hogy megnézzünk egy úgy nevezett „kék” tót. Hááát felmásztunk, igaz közben eltévedtünk párszor és utat tévesztettünk, de egy óra alatt végülis oda értünk az amúgy ZÖLD tóhoz. Szerintem a kedves olvasó el tudja képzelni az arcunkat. Lefele jövet csak 6-szor akart kitörni a bokám és lényegében csak 3-szor akart kimenni a térdem, DE lejöttünk. Ettünk egy fagyit, barátkoztunk a helyi kutyusokkal és egy bácsival, akinek kevésbé örültem.

Ezután mentünk Szamosújvárra ebédelni majd ugyanitt várt ránk egy kis városnézés. Ezután Bonchidára mentünk a Bánffy-kastályba. Itt volt egy kis szabadidőnk, majd indultunk Kolozsvárra. Este ismét Insoztunk egy kicsit és kiültünk egy parka is majd reggel fél 11-kor indultunk haza.

Ismét szeretném megköszönni a szervező tanároknak és Éles Bulcsú tanár úrnak, aki kiépítette ezt az egész kapcsolatot. :)

Elérkezett az idő, hogy lebonyolítsuk a Határtalanul! pályázat erdélyi utazását. Sajnos ezúttal nagyon nehezen jött össze a 21 csokonais diák, és az igazság az, hogy szállásadója sem lett mindenkinek. De a jó szándék mindent megoldott: több kolozsvári gyerek duplán fogadott, míg a maradék három diákunk Kállai tanárnőnél kapott szállást. A kísérő tanárok ezúttal Nagyné Tóth Erzsébet és Tukacs Edit voltak.

Szerdán hajnalban volt a gyülekező. (Az indulás előtt vettem észre, hogy nincs meg a pendrájvom, rajta a másnap előadandó színdarabhoz szükséges zenékkel…) Senki sem késett, és pontosan tudtunk indulni. Mikepércsen egészült ki a csapat, és megállás nélkül haladtunk országunk jelenlegi határa felé – azzal a feltett szándékkal, hogy át is lépjük. Ahogy átértünk, következett a szokásos rövid megálló.

A folytatás viszont nem a hagyományos módon esett, ugyanis dél felé vettük az irányt, hogy Nagyszalontán megtekintsük az idei pályázat „főhősének”, Arany Jánosnak a szülőházát, illetve a Csonkatornyot. Mindkét helyen hangulatos és tartalmas idegenvezetést kaptunk, majd Csucsa következett. Itt ezúttal ebédeltünk is a tanárokkal és a sofőrrel, a diákok azonban nem választották ezt a lehetőséget. A harmadik újításunk az volt, hogy ezúttal Bánffyhunyadon megálltunk a gótikus stílusú, református templomnál (amelyet eddig mindig csak az ablakból néztünk). Bár az ajtaját zárva találtuk, de a szemközti ház udvarából kiszólt egy szorgalmasan kapáló úriember, hogy rögtön jön. Utóbb kiderült, hogy a tiszteletes úrhoz volt szerencsénk. Szó szerint, ugyanis ő is nagyon jól beszélt, miközben bemutatta a települést és a templomot.

Itt már telefonáltam Pócsai Sanyinak, és egyre izgatottabban vártam az érkezést. A diákok hozzám hasonlóan szintén fel voltak már pörögve. A kincses városban aztán a régi ismerősök boldogan, míg az új diákpárok kíváncsian üdvözölték egymást, majd elmentünk az Apáczai Líceumba. Rövid köszöntők következtek, azután a gyermekek a családokhoz mentek, mi pedig a szállásunkat foglaltuk el. Este Pócsai Sanyihoz mentünk, ahol finom vacsora várt ránk, majd pedig egy jó beszélgetés.

A csütörtök (és az összes többi nap) egy finom és bőséges reggelivel indult a szálláson. Városnézés várt ránk. A diákok nagy része időben, kisebb része (két lány) késve csatlakozott a sétához, amelyet már sokadjára teszek meg, de mindig tudnak mutatni-mondani nekem újat. Aki pedig először járt Kolozsvárott, annak pedig főleg érdekes lehetett a belváros megismerése.

Délben Vörös Alpár, az Apáczai igazgatója Pócsai Sanyi testvérének az éttermébe hívott meg minket ebédre. (Ez az a hely, amely arról vált ismertté körünkben, hogy bent ragadtam a wc-ben, és a szorult helyzetemből csak az ajtó kirúgásával tudtam szabadulni.) Az ebéd ismét finom volt, ezúttal a mellékhelységgel sem akadtak gondjaim. Hanem egyre jobban elhatalmasodott rajtam a „harctéri izgalom”, ugyanis délután következett az Arany-gála, amelyhez mi a Rómeó és Júlia átiratommal járultunk hozzá.

Így aztán egy órával a kezdés előtt már a helyszínen voltunk Erzsóval és Edittel, valamint a színjátszókkal. Úgy-ahogy pótolni tudtam a világhálóról a kísérő zenéket, majd elpróbáltuk egyszer a darabot. A gálát az Apáczais diákok kezdték (Nagy Anna tanárnő vezetésével): színvonalas és szellemes szavalatok váltották egymást, hogy aztán mi léphessünk a színpadra. Szerencsére jól elő tudtuk adni a darabot, és sikert is arattunk. A műsort egy jól összeállított Arany-vetélkedő követte, amely során (a tanulás és a tudáspróba mellett) sokat nevettünk. A csütörtök esti vendéglátást Kállai Enikő vállalta magára, majd Sanyival még tettünk egy sétát a városban.

Pénteken következett a legizgalmasabb két nap, a közös utazás. Az idegenvezetést az Apáczais diákok vállalták magukra, valamint Pócsai Sanyi. Először Zilahon tekintettük meg Fadrusz János Wesselényi-szobrát, majd a Zilahi Elméleti Líceumot, ahol Ady Endre végezte tanulmányait. Zsibón a Wesselényi-kastély, sajnos csak kívülről, mert nagyon romos állapotban van. Nagybányán intéztünk ebédet, a Bajnokok Klubjában (Clubul Campionilor), ez jó döntést volt. itt szerettünk volna egy városnézést tenni, de a szakadó eső és az ortodox Nagypéntek átírta (pontosabban lerövidítette) a programot. Az ásványmúzeum azért nyitva állt előttünk, és mi éltünk is a lehetőséggel.

Szakállasfalván volt a szállásunk (Moara Veche Motel), itt finom vacsora után következett a pihenés. (Na jó, a kettő között azért eltelt – és nem eseménytelenül – egy kis idő.) Másnap tovább folytattuk utunkat: Koltón a Teleki-kastélyt néztük meg kívülről, ahol Petőfi a nászútját töltötte Júliával. Felsőbányán a Kék-tó következett, amely sajnos nem az út mentén található, hanem azért föl kellett magunkat küzdeni a helyszínre (hasonlóan a sárospataki tengerszemhez). Nem ment mindenkinek könnyen a hegyi szakasz. Lehet, hogy nem utána, hanem előtte kellett volna meghallgatni a buszon a Non mollare mai (Soha ne add fel) című Lazio-dalt… (Ha már a zenénél tartunk: Sanyi az idegenvezetésének szüneteit jó választású zeneszámokkal töltötte ki. Talán nem kell mondani, de kapcsolatunk himnusza, a Nélküled is fölcsendült, közös énekléssel megerősítve. Ekkor néhány gondolatot közzé is tettem a buszon, megköszöntem mindenkinek, amit meg kellett, és három apáczais tanulónak kiosztottam a Tiszteletbeli Csokonais diák címet: Maxi, Csenge és Székely Balázs nyerte el azt az elismerést, amit eddig csak Szabó Atti és Tamás Endre birtokolt.)

Szamosújváron finom gyros várt ránk, és egy szinte nyári idővel feldobott városi séta. Bonchidán következett a Bánffy-kastély, majd a diákok nagy örömére a hazaút. Mi kedves Antal baráthoz indultunk vacsorára. Mire megérkeztünk, a felesége már megszámlálhatatlan mennyiségű és fajtájú étellel várt minket, és természetesen nagy szeretettel. Az este levezetéseként a kollégákkal egy kicsit jártuk az utat, a macskaköves utat. (Erre a célra a Virág utca pont megfelelt.)

A vasárnapi gyülekezőnél ismét könnyes volt néhány szem, ami jelezte: jó az út, jó az irány! (Mondanám: jó felé robog tovább a vasutas!) Hazaindulásunkat egyébként előre hoztuk, ugyanis az ortodox húsvét vasárnap miatt a város nem sok mindenre volt alkalmas, és a vendéglátóinknak sem akartuk visszaélni a türelmével. Továbbá nyertünk egy délutánt, amit gyaníthatóan mindenki pihenéssel, valamint a diákok tanulással, a tanárok szavazással töltöttek el.

Szerencsére a fentebb említett vasút messze még a végállomástól. Újabb diákokkal sikerült megszerettetnem Erdélyt, Kolozsvárt és ezt a kapcsolatot.

A kirándulás alapötlete Székely Géza kolozsvári grafikusművésztől származott, miszerint építsünk partnerkapcsolatot a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum és Debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium tanulói között. Részünkről a diákok megtapasztalhatják az erdélyi/kolozsvári magyarság társadalmi-történelmi múltját, jelenét és kultúráját, mi pedig Debrecen és Hortobágy bemutatását tudjuk kínálni nekik.

Izgatottan vártam az indulást. Nem a kiállításom, és nem is csak a kirándulás szervezése miatt (bár reméltem, minden úgy alakul, ahogy elképzeltük) – hanem az érdekelt: nem egyoldalú ez az érdeklődés?

Pénteken reggel hét órára tűztük ki az indulás időpontját. A meg nem rendelt utánfutó telephelyre való visszaszállítása miatt pont belecsúsztunk a reggeli csúcsba, a derecskei eszpresszóban pedig nagyon lassan készültek el a reggeli kávék, így Csucsán rádöbbentünk: a kötelező pihenőidő betartásával semmiképpen nem tudunk odaérni a megnyitó kezdésére. (Ezt a kolozsvári koradélutáni csúcs tette teljesen biztossá.) Így aztán következett az első ülésen való átöltözés, valamint a műsort adó diáklányok is útközben énekeltek be és játszották el a tervezett darabokat.

Már nagyon vártak minket a helyiek, és nem csak a késés miatt (ez utóbbi a nap hátralévő részében bizonyosodott be). Gyors bemutatkozás után, szinte azonnal kezdtük a műsort, melyet a kolozsvári magyar konzul is megtekintett.

A műsort a két iskola bemutatkozása követte, majd a diákok és a tanárok külön vonultak, ismerkedni egymással. Mindkét teremben bőséges vendéglátás volt: szendvicsek és hidegtálak, amit mi különféle hazai ízekkel tettünk teljessé. A diákok az ismerkedő délután után szállásadóikhoz mentek, mi pedig még egyszer megnéztük a kiállítást, ahol rögtönzött tárlatvezetést is tartottam. Addig az intézményvezetők és helyettesek nyugodtan tudtak beszélni begymással. A kapcsolatépítés ötletgazdájának, Székely Gézának a műtermét is megtekintettük, majd a Rex nevű étterembe mentünk vacsorázni. Ekkor már nagyban egyeztettük a tavaszi visszafogadás, és a kapcsolatépítés lehetőségeit. Ezt a beszélgetést a híres Bulgakovban folytattuk, ahol egy csöndes különteremben kaptunk helyet – így zavartalanul tudtunk egyeztetni.

Szállásunk a nagyothallók kollégiumában volt, ahol még beszélgettünk kicsit egymással. Erre sajnos a munkanapokon nem sok idő jut. Itt jegyzem meg, a más osztályokba járó diákok sem ismerik egymást túlzottan, többen, itt Kolozsváron ismerkedtek össze egymással, köztük végzős tanulók is…

Másnap reggeli, és egy gazdag városnézés várt ránk. A diákokat féltávnál el is engedtük, hogy ne fáradjanak el teljesen, de minket se zavarjanak. A hazafelé indulást már pontosabban tudtuk hozni, és mivel csak kétszer álltunk meg, este nyolcra haza is értünk.

Azt hiszem, azok a diákok, akiket elhoztunk ide, már nem hiszik azt, hogy itt csak románok élnek, nem csodálkoznak rá legközelebb a határainkon túl hallott magyar szavakra, és az okát is tudni fogják. Örömmel láttam, hogy jól érezték magunkat a mieink, de nagyobb boldogság volt számomra a csillogó kolozsvári szemek látványa. Többükkel beszélgettem, és mondták: jönni akarnak Magyarországra! Ekkor döbbentem rá, mit is jelent számukra egy-egy ilyen cserekapcsolat. Gyakorlatilag segítséget, reményt a megmaradásukhoz.

2017 októberében a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum kilencedikes humán osztályának a tagjaiként ránk hárult a Debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziummal való testvérkapcsolat ápolása. Ezt a célt szolgálta az október 4. és október 8. közötti debreceni kirándulásunk, látogatásunk, mely során mindannyiunk elszállásolását a debreceni diákok biztosították. E kirándulás célja az volt, hogy a 200 évvel ezelőtt született nagy költőnk, Arany János az életének és munkásságának a tanulmányozása révén jobban megismerjük egymást.

Október 4-én délben indultunk Kolozsvárról Debrecenbe, ahova estefele érkeztünk meg. A Csokonai Gimnáziumtól, ahova érkeztünk a busszal, mindannyiunkat elvittek az otthonaikba a debreceni diákok, ahol elszállásoltak minket.

Másnap reggel, csütörtökön a debreceni állomás közelében található Petőfi-szobornál gyűltünk össze, ahonnan a római katolikus Szent Anna templom fele vettük az irányt. Tanárainkkal, vendéglátóinkkal és persze azoknak tanáraival alkalmunk adódott gyönyörű festmények, freskók megnézésére és az adott templommal kapcsolatos ismeretek elsajátítására. Ezután a Csokonai Színház külső részét és az előtte levő, kommunizmus ellen harcoló mártírok emlékére emelt szobrot néztük meg. Egy óra múlva pedig a Kossuth Lajos által 1849. április 14-én kimondott trónfosztásnak (Habsburg-ház trónfosztása) helyt adó református Nagytemplomot látogattuk meg, melynek tetejéről az egész várost gyönyörűen lehetett látni.

A nap további részében egy Csokonai Vitéz Mihály munkásságát bemutató múzeumban jártunk, ahol nemcsak művelődtünk, hanem szórakoztunk is a muzeológusok által ismertetett feladatokra épülő csapattevékenységek révén. Később Emile Gillanaume francia szobrásznak a Trianon által szétszakított Magyarországot jelképező alkotását tekintettük meg a múzeum közelében.

E nap tetőpontja az Arany Jánossal kapcsolatos kérdések megválaszolásából álló vetélkedő volt este, melyen csapatokba szerveződve vettünk részt. Nagyon érdekes volt ez a vetélkedő úgy nekünk, mint a csokonais diákoknak az említett költővel kapcsolatos ismereteinknek felmérése szempontjából.

Következő nap, pénteken Kecskemét felé indultunk. Az oda vezető úton sor került egy

Petőfi-emlékhely megkoszorúzására (és ezzel párhuzamosan az aradi vértanúkról való csendes megemlékezésre), a lenyűgözően gazdag ökoszisztémát magába foglaló Hortobágyi Nemzeti Park, az 1700-as években épült Halasy-Horthy kastély és a közelében található, Horthy Miklós által építtetett kripta megnézésére, ahol a híres kormányzónak sok családtagja van eltemetve. Este Kecskeméten aludtunk.

Következő nap Kecskemét nevezetességeit csodáltuk meg: a szecessziós stílusú, kétezer festménnyel és majolika díszítéssel rendelkező Cifrapalotát, a Luther Palotát, melyben Petőfi Sándor is tanult, egy gyönyörű zsinagógát és sok más nevezetességet. Ezt követően Nagykőrösön egy Arany-emlékhelyet néztünk meg. Ez nemcsak az adott emlékhely megkoszorúzására adott alkalmat, hanem a mellette levő református templom külső megtekintésére és harangjátékának meghallgatására is.

A Tiszakécskén elköltött ebéd után visszatértünk Debrecenbe, ahonnan az azt követő vasárnapi napon, október 8-án reggel vettünk búcsút a vendéglátóinktól, Kolozsvár fele indulva. A hazafele vezető út nem volt akadálymentes az óriási forgalom miatt, de széppé tette félórás tartózkodásunk Nagyváradon, ahol történelemtanárunk, Pócsai Sándor a város gyönyörű középkori történelméről, Ady Endrének a város életében betöltött szerepéről és az hely varázslatos szecessziós épületeiről beszélt nekünk.

Ez a kirándulás új tapasztalatokkal és emlékekkel tette gazdagabbá életünket, melyek történelemtanárunk szavaival élve „beépülnek a közös legendáriumba”. Nagyon jó kapcsolatot építettünk debreceni testvériskolánkkal, melynek tagjait reményeink szerint mi fogjuk majd fogadni jövő év áprilisában itt Kolozsváron. A jövőbe tekintve bízunk abban, hogy az elkövetkezendő években sorra kerülő találkozásaink Debrecenben vagy Kolozsváron új élményekkel fogják gazdagítani életünket, és erősíteni a kapcsolatot.

Meg persze abban, hogy hosszú távon a különböző Kárpát-medencei magyar iskolák közötti szoros kapcsolatok elő fogják segíteni a Kárpát-medencei magyarság sikerességét a jövőben.

Szokásomhoz híven, mint mindennel, valószínű ezzel a beszámolóval is épp, hogy nem fogok elkésni.

Nagyon szerettem volna ezt a kis összefoglalót még aznap megírni mikor kolozsvári barátaink elmentek, de az egész heti 4-5 óra alvás kicsit kevés volt, ezért (tudom szörnyű) inkább aludtam, majd tanultam, majd megint aludtam. Hétfővel elkezdődött a hét és nekem ismét semmi időm nem volt, ezért eltolódott mára (vasárnapra). Na de elég a kifogásokból, inkább el kezdeném. 

Mit ne mondjak nem kis görcs volt bennem szerda délután mikor vártuk a kolozsváriakat. A gondolataim csak azon jártak, hogy mi van akkor, ha mégse lesz jó itt Noéminek (akit fogadtam), mi van, ha nem leszünk jóba, de minden nagyszerűen alakult.

Miután megérkeztünk hozzánk, kicsit még beszélgettünk utána mindketten elmentünk aludni. Reggel iszonyat korán kellet kelni, mert tanár úr üzent, hogy 8 helyett fél 8-ra kell menni. A hamarabbi buszt persze lekéstük, így 8 után pár perccel megérkeztünk a Petőfi szoborhoz, ahol beszámolókat hallhattunk. Ezt követte a Szent Anna templom meglátogatása, itt kaptunk idegen vezetést, majd folytattuk utunkat a Csokonai színház felé, útközben megálltunk a Batthyány utcai emléktáblánál, amit a hátul állók (köztük én is) nem igazán láttak, ezért azt feltételeztük, hogy a tábla melletti ablakot festő bácsit kell figyelni, persze tájékoztattak minket, hogy amúgy a tábla is ott van. Ezután tovább mentünk a színházhoz, itt beszédet mondtam, majd kaptunk egy óra szünetet. Itt elmentünk Noémivel a Volt Egyszerbe és ittunk egy forrócsokit. Utunk következő állomása a Nagytemplom volt, ahova fel is mehettünk (egyébként innen csodás a kilátás a városra). Az Irodalmi Múzeum volt napunk utolsó állomása, ahol játszhattunk és a végén kaptunk kitűzőket. Ebéd, majd este vissza az iskolába ahol mi is és az Apáczaisok is előadtuk saját műsorainkat. Ezt követte egy vetélkedő, majd indulás haza. Fürdés-alvás és reggel megint korán kelés-juhú!

7-kor gyülekező volt a Csoki udvarán ahonnan megint elkéstünk, de nem mi voltunk az utolsók. Elindultunk Hortobágyra, ahol olyan hideg volt. Miután a megfagyva leszálltunk a kisvonatról Sümegi tanár úr tartott beszédet a Hortobágy szépségéről. Kicsit körül néztünk (nem mintha amúgy Hortobágy nem lenne elég nagy), majd felpattantunk a vonatra, ami szélsebesen (kb.: 10km/h-val) visszavitt minket oda, ahol felszálltunk, fénysebességgel ültem fel a buszra, és indultunk tovább Tiszafüredre, ahol egy isteni finom ebéd várt ránk és onnan irány Kenderes. Itt meglátogattuk Horthy kastélyát, majd indultunk Kecskemétre.

Vacsi után felmentünk a szobánkba lepakoltuk a cuccunkat, majd átmentünk a közeli Tescoba, bevásároltunk és visszamentünk a szállásra. Meglátogattuk a fiúkat és ott is maradtunk szinte egész este, bár jó párszor ránk szóltak a tanárok hogy ideje lenne lassan lefeküdni, végül Bulcsú tanár úr vetett véget az éjszakának.

Reggeli után indultunk egy kis városnézésre, majd átmentünk Nagykőrösre itt is megtekintettük a várost. Tiszakécskén ebédeltünk, és hadd adjak, egy jó tanácsot Tiszakécskén ne keresse a boltokat, mert mind zárva vannak, de helyette az éttermek és a legfontosabb, a termálfürdő nyitva van. Az út további részét alvással töltöttem szóval erről a részről nem igazán van, mit meséljek, bár az álmomat elmesélhetném, de az a helyzet, hogy arra se emlékszem igazán. Miután megérkeztünk Debrecenbe még bent maradtunk a városba kicsit majd haza tértünk ahol Noémivel még beszélgettünk egy pár órát. És elkövetkezett az a bizonyos szomorú vasárnap (egyébként most is azt hallgatom, ajánlom). Noémivel még benéztünk a Mihálynapira, majd sajnos indultak vissza.

Egyébként nagyon jó volt ez az egész. Köszönöm szépen a tanároknak, hogy létrehozták ezt az egészet.

Felkészülve várom áprilist. Vigyázz Kolozsvár jövünk!

Nehéz az elköszönés után néhány órával összefoglalni a gondolataimat. Felvillannak a fejemben az elmúlt néhány nap eseményei, emlékei, poénjai… Le kell, pontosabban ki kell írnom magamból írnom az eseményeket.

A szervezés nem volt könnyű, főleg a kezdet volt nehéz. Hány meg hány diák számára kellett elmagyarázni, hogy a testvériskola diákjai nem románok, hanem magyarok, és egy ilyen kapcsolattal csakis nyerhetnek? De végül egy kolozsvári diák sem maradt szállás nélkül. Fogadott olyan, aki volt a Magyar Napokon (Nóri, Lilla, Ági), olyan aki volt a trianon-emlékműsorral odakint (Dorina, Bogi, Zsanett), olyan is, aki már régi motorosnak számít (Rena, Zsófi) – emellett persze avattunk „újakat” bőven.

A rengeteg előkészítő munkával nem untatnám a kedves olvasót. Elég az hozzá, mire megérkeztek, már minden el volt készítve, rendezve.

Érkezés… tűkön ülve, pontosabban állva, a nyitott „kertajtó” mellett, előbb a „Bencékkel” beszélgetve, majd az összes fogadóval együtt megpillantva a kolozsváriak buszát. Egy régi ismerőst, Pócsai Sanyit köszöntve, és sok új arcot üdvözölve.

A diákokat gyorsan elvezettük a fogadó tanterembe, ahol aztán Dénes köszöntötte igazgatóhelyettesi tisztségében a barátainkat. Az ő gondolatait Pócsai Sándor egészítette ki kolozsvári részről, én pedig a programot ismertettem. Eztán a diákokat elengedtük, a kolozsvári tanárokat pedig a szállásra vitték Dénesék. Este nálam volt egy kis hidegtálas-koccintós vendégség a programban részt vevő tanárokkal. Igaz, hogy Virágné Edit ebből még kimaradt, de nem maradtunk Edit nélkül, hiszen meghívtam magamhoz Tukacs Editet, aki a nyár elején jött velem Erdélybe. Hosszan beszélgettünk a barátainkkal, majd elkísértem őket a szállásukra. Éjféltájt én is nyugovóra tértem.

Csütörtökön városnézés következett. Mindenki egybegyűlt a megbeszélt helyen és időben. Azok, akik az ismerkedést a szerdai éjszakában folytatták, azok azért fáradtabbak voltak, de nem hiányoztak ők sem. Debrecenben, majd Hortobágyon, Kecskeméten és Nagykőrösön is, a csokonais diákok mutatták be a látnivalókat az apáczais társaiknak. Igyekeztem mindenre figyelni, még a koszorúk megvetetésére is maradt időm – köszönet Gréti, SzaSza!

Ebédelni a Mátyás Pincébe tértünk be a tanárokkal. Itt mindenki a kedvére választhatott az étlapról. Jóllakva szálltunk fel a villamosra, és indultunk a gimnáziumhoz. Itt Dénes már előkészítette az irodalmi esthez szükséges technikát. Változatos és élvezetes műsornak lehettünk tanúi, amelyet a két iskola diákjai közösen adtak. Következett a vetélkedő, amit kik kellett hagynom, hogy a másnapi kiránduláson minden működjön. A csütörtöki vacsorát Marika vállalta magára. Itt ízletes padlizsánkrémes előtel után bográcsgulyás, majd palacsinta várt minket, és tanácsadás-tapasztalatcsere lányos apák számára.

Pénteken következett a várva várt kirándulás. Reggel mindenki egybegyűlt a buszhoz. Pontosabban azok, akik vállalták a kirándulás. Ugyanis, sajnos nem mindenki gondolkodott úgy, hogy jönne. Sümegi Gyuri kocsival érkezett, mert Hortobágyon – szinte házigazdaként – ő volt az idegenvezetőnk. Október 6-a alkalmából megkoszorúztunk egy, a témába vágó emléktáblát, majd a kisvonathoz igyekeztünk. Nagyon tanulságos volt ez a látogatás. Gyuri mellett pedig semmilyen természeti látnivalót nem hagytunk ki.

Tiszafüreden egy előre lebeszélt, finom ebéd várt minket, majd sajnos el kellett köszönnünk Sümegi Gyuritól és Szász Dorinától. Számukra ugyanis – a péntek délutáni, illetve a szombati elfoglaltságuk miatt – eddig tartott ez a kirándulás.

Mi Kenderesen a Horthy-rendszerről szóló, nagyon tanulságos és látványos kiállítást néztünk meg, majd tovább indultunk a szállás felé. Az ellentengernagy és kormányzó úr őfőméltósága emlékétől megilletődve egy darabig csöndben ültünk a buszon, de aztán szépen bulihangulat kerekedett. Éneklés, zeneszó (Knock Out – Meglépett Piroska, Tankcsapda – Mennyország Tourist) mellett vidáman telt az idő. Felcsendült (közös énekléssel!) a  testvérkapcsolatunk nem hivatalos dala, a Nélküled is.

A szállást a lehetőségekhez mérten gyorsan elfoglaltuk, köszönhetően Virágné Editnek. Gazdag svédasztallal fogadtak minket, majd vacsora után a kollégákkal beszélgettünk egy jót. Este 11 és hajnal 1 óra között egy tudományos konferenciát hívtam életre a diákokkal, amelynek a témája az alvás élettani szükségessége volt. Elképzeléseink eltérőek voltak a témában, az álláspontok jelentősen nem közeledtek egymáshoz, így inkább aludni mentem.

Ébredés, és reggelizés után előbb Kecskeméttel, majd Nagykőrössel ismerkedtünk meg, illetve megtekintettük a pályázati témánkhoz kapcsolódó múzeumokat (Katona József, Arany János). Tiszakécskén egy hangulatos, Tisza-parti vendéglőben volt megbeszélve az ebédünk, egy jó babgulyás. Ebéd után a buszon csendesebbre vettük a figurát, rápihentünk a diákokkal az estére (amit persze külön terveztünk eltölteni). Minket Kluknavszky Ági várt vacsorára. Erre az estére végre igazgatónő is el tudott jönni. Pócsai Sanyival elalvás előtt még csaptunk egy „férfias sétát” a városban.

Mindezek után elérkezett a „szomorú vasárnap”, amikor útjukra kellett engedjük a kolozsvári barátainkat. Előtte még besétáltunk a Mihály-napi vásárra, majd fájó szívvel integettünk a buszuknak. Azt azért jó volt látni, hogy sok új barátság született.

Lehet ígéret, lehet fenyegetés: tavasszal érkezünk!