Ahogy hazaérkeztünk Erdélyből, egy jó hónapunk volt arra, hogy mindent előkészítsünk a kolozsvári barátaink visszafogadására. Főleg a budapesti utazás megszervezése volt nehéz, de aztán minden probléma megoldódott. Ezután, ahogy az lenni szokott, a diákpárok kapcsán is akadtak gondok, hiszen pótolni kellett a fogadni nem akaró „potyautasokat” is, de szerencsére lettek beugró diákok, ketten pedig duplán fogadtak (köszönet érte Marcinak és Stiginek).

Szerda reggelre már az összes kérdést sikerült tisztázni és elrendezni, így még arra is volt időm, hogy reggel részt vegyek az iskolai véradáson. Ahogy telt az idő, egyre jobban és jobban vártuk a kolozsváriakat, aztán jött, aminek jönnie kell, a busz, rajta az apáczais diákokkal és tanárokkal.

Egy rövid köszöntő beszéd, az elkövetkező napok programjainak az ismertetése végül pedig egy videó következett, amellyel felidéztük: hol is hagytuk abba, körülbelül öt hete…

Csütörtökön délelőtt a szokásos városnézést ejtettük meg, amelybe ezúttal beiktattuk a Tímárházat is. Délután gálaműsorra gyülekeztünk iskolánkban. A csokonais és az apáczais diákok fele-fele arányban vették ki részüket a rendezvényből, amelyben vers, ének, kórus és színdarab egyaránt helyet kapott. majd következett a meglepetés: néhány tiszteletbeli csokonais diák és tanár címet osztottunk ki a barátaink között.

Pénteken Budapestre indultunk. A tengernyi lehetséges látnivalóból a Nemzeti Galériát, a Várat, a Mátyás-templomot és az Országházat (a Szent Koronával) választottuk ki, és másnapra hagytuk a Hősök terét, valamint a Terror Házát. Szerintem megérdemli a hírverést a Fehérvári úton található Alba Regia, ahol egy finom marhapörkölt várt az éhes vándorokra – és mindenki annyit szedett, amennyit kívánt!

Ezután eljött Lilla ideje: Szigetszentmártonba érve, a Mártoni Csárdában vacsoráztunk meg, majd a Szent Márton Panzióban hajtottuk álomra a fejünket. (Na jó, a vacsora és az alvás között eltelt még egy kis idő: kinek több, kinek kevesebb. Egyesek hajnalig kovácsolták a barátságot, sőt voltak, akik reggelig.)

Szombaton a Terror Háza és a gödöllői kastély volt a két legtartalmasabb helyszín, amelyet megnéztünk. A buszon hazafelé a hangulat egyre csak emelkedett. Közfelkiáltással megszavazta két iskola diáksága, hogy együtt nyújtjuk be negyedjére is a pályázatunkat, valamint kihirdettem, ezúttal kik kapták a Tiszteletbeli Csokonais diák címet. (Hamarosan felteszem ide is a neveket.)

A hazaérkezés után a csokonais diákok még szerveztek egy esti városnéző sétát az apáczais társaiknak, így aztán gyorsan eltelt az idő a vasárnap délelőtti hazaindulásig, ahol sosem közhely és nem szégyellnivaló a könnyes búcsú.

(Valahogy ki kell bírni a negyedik útig, ezért már többen jelezték nálam, hogy jönni szeretnének az idei Kolozsvári Magyar Napokra. Úgy legyen!)