Szerencsésnek mondhatom magam több szempontból is: Kolozsvár egyik legjobb iskolájába járok, csodálatos testvériskolánk van és nekem van a legaranyosabb cserediákom. Ez a három fantasztikus dolgot lassan 2 éve tapasztalom. Még a kilencedik osztályt el sem kezdtem, amikor lehetőségem adódott részt venni az Apáczai Csere János – Csokonai Vitéz Mihály gimnáziumok cserekapcsolatába. Azóta Lillával, a cserediákommal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Lillával azóta már négyszer találkoztam, és most újra Ő fogadott. Nagyon izgultam előtte, hiába tudtam, hogy semmi okom rá, mert minden rendben lesz, Ő is és a szülei is nagyon aranyosak és mindig szeretettel várnak.

Szerda reggel két táskával és egy bőrönddel indultam neki a következő öt izgalmas napra. Kora délután érkeztünk a sulihoz, ahol vártak minket. Egy rövid eligazítás, programismertető után megindultunk Lilláékhoz. Első este közösen, a többiekkel voltunk kint.

Az első teljes napunkon városnézés volt, habár ismerős volt a terep, így is egy csomó új információval gazdagodtam. Délután a gimnáziumba mentünk vissza, ahol Székely Géza bácsinak, a rajztanárunknak volt egy kiállításmegnyitója. Sajnos Ő nem volt jelen, de így is kíváncsian figyeltük munkáit. Mindez után a szokásos műsor vette kezdetét, ahol a debreceni diákok egy színdarabot adtak elő, a kolozsváriak közül egy páran táncoltak. A végén egy pár Apáczais diák, köztük én is, Tiszteletbeli Csokonais diákként kapott oklevelet. Ezt hatalmas megtiszteltetésnek és felelősségnek érezem. Számomra ez több, mint egy egyszerű oklevél, amikor a testvériskolánk tanárai is úgy gondolják, hogy mi megérdemelnénk ezt a címet, ez nem csupán arról szól, hogy részt veszünk a programba, hanem azt is, hogy tiszteljük őket, és szeretettel fogadjuk és megyünk az ottani diákokhoz.

Pénteken hosszú út állt előttünk, így csütörtök este erre hangolódtunk. Reggel korán keltünk, majd a nagy Tescónál találkoztunk, ahonnan indultunk Budapestre. Izgatott voltam, mivel előtte nem voltam még Budapesten. Az első megállónk a Magyar Nemzeti Galéria volt, ahol kis csapatokban vagy egyénileg fedeztük fel a helyet. A következő állomás a Budai vár és a Mátyás templom volt. Csodálatos kilátásunk nyílt az Országházára, amit egy kiadós ebéd után még is látogattunk. Este Szigetszentmártonban szálltunk meg, ahol felejthetetlen emlékekkel gazdagodtunk. Szombat reggel kicsit szomorkásan – tudva hogy ez az utolsó teljen napunk –, de ugyanakkor nagy reményékkel indultunk vissza Budapestre, ahol a Terror Házát látogattuk meg először, majd a Hősök teréhez metróztunk. Gödöllőn ebédeltünk, majd meglátogattuk a Kastélyt, ahol egy idegenvezető segítségével mentünk körbe a kastélyon. Ezután visszatértünk Debrecenbe.

Elérkezettet a vasárnap reggel, mikor haza kellett induljunk. Vegyes érzéseim voltak aznap reggel. Boldog voltam, mivel egy csomó helyen jártam, új embereket ismertem meg, és jól éreztük magunkat, de szomorú is, mivel újra búcsút kellett vegyek a többiektől, de leginkább Lillától, akivel ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. Megígértük egymásnak, hogy akármikor tudunk, találkozunk. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem haza, Kolozsvárra. 

Köszönöm az Apáczais és Csokonais tanároknak, hogy mindig ilyen színes programokat találnak ki nekünk, diákoknak. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz a következő közös öt napunk.