„Nyolc éve már amikor átléptem kapuján” ötlöttek eszembe az ismert ballagási dal sorai, amikor néhány hete (ismét) a kolozsvári Apáczaiban jártam. Aztán eszembe jutottak az első látogatás emlékei, majd a másodiké, a harmadiké, a sokadiké… na és természetesen a visszafogadásoké…

2014. szeptembere. „Akkor még nem sejtettem” (Pelikán elvtárs szófordulatával élve), hogy milyen folyamat indult el akkor… akkor, amikor először léptem be, néhány tanártársammal és diákommal együtt, az Apáczai Líceum kapuján. Már akkor is diákoknál aludtak a diákok, és ezt igyekszünk azóta is így szervezni, ha lehetséges. (Aludtunk már Kolozsváron és Torockón is bérelt szálláson, de mindkét alkalommal megtalálták a találkozás lehetőségét azok, akik akkor már ismerték egymást.)

Elválaszthatatlan a történettől a Magyar Napok. 2015 tavaszán – amikor először fogadtuk vissza a barátainkat – akkor hallottam először erről az eseményről. Azóta már egyértelmű: ha augusztus vége, akkor Kolozsvár! Egyedül a rémes 2020-as esztendő az, amelyik megakadályoz engem ebben. El is hangzott a következő esztendőben, a KMN keretein belül, az Apáczaiban nyíló kiállításomon: „Az, hogy 1920-ban elszakítottak minket egymástól, azt már valahogy megszokta az ember, de az, hogy ez száz év múlva – másként ugyan – de megismétlődik – az még most is bosszant engem”

Testvériskola… nem tudom már, hogy mikor született meg ez az elnevezés, azt meg főleg nem, hogy honnan jött. Azt azonban tudom, hogy már az első visszafogadás alkalmával nyilvánosság előtt megfogadtam, hogy amíg Csokonais leszek, rajtam nem fog múlni a kapcsolat.

A diákok… mert nemhogy nem szabad őket kihagyni ebből az írásból, majdnem hogy velük kellett volna kezdeni. Mert ha nem lennének mindkét oldalon nyitott, kezdeményező diákok, akik akarnák ezt a kapcsolatot, akik igényelnék a folytatást, akkor talán nem beszélhetnénk testvériskolai kapcsolatról, és csak a tanárok járnának össze, baráti alapon. De szerencsére az újak között is mindig feltűnik néhány fiatal, aki a régiek nyomába lépve, tovább viszi a kapcsolatot. Ez pedig akkor is igaz volt, amikor két év kényszerszünet után úgy érkeztünk Kolozsvárra, hogy a tíz diákból csak egy ismerte ezt a kapcsolatot. A „régiek” ugyanis úgy ballagtak el, évről évre, mindkét oldalon, hogy ismert okokból nem „termelődhetett ki” úgy utánpótlás, mint ahogyan az korábban, évről évre a szokott módon történt.

Idén úgy alakult, hogy hét alkalommal is járhattam a kincses városban. A hatodik látogatás alkalmával, a Lácacsékei Művésztelep kiállításmegnyitója kapcsán beszélgettem a falu polgármesterével (valamint az Apáczai igazgatójával), és az csúszott ki a számon, hogy „nálunk, Kolozsváron”. Ekkor mentségemre azt mondtam, hogy én már félig-meddig itthon érzem itt magam… (ebben Alpár ott és akkor meg is erősített).

Mit is írhatnék így év végén, túl a Megváltó születésének ünnepe után, közeledve az éves összegzésre, magunkbanézésre és előretekintésre egyaránt okot adó szilveszter előtt, mint azt, hogy Áldott ünnepet és egészséges, sikeres – valamint közös találkozásokban és programokban gazdag – új esztendőt kívánok!