Június 2. és 4. között végre megvalósulhatott az, amire két évet kellett várni: folytathattuk a testvériskolai kapcsolatot. A látogatás részleteit a Xantus-vetélkedő kapcsán, élőben volt szerencsém Vörös Alpárral, az Apáczai Líceum igazgatójával egyeztetni, megszervezni – éppen négy héttel az út előtt.

Gyöngy Lili és az őt fogadó Jakab Benedek volt a kapocs a régi és az új között, ők ugyanis még részt vehettek abban a Határtalanul! programban, ami aztán félbeszakadt, és ami kapcsán teljes a bizonytalanság… Mármint: lesz-e még lehetőségünk hasonlóra, és ha igen, akkor hogyan, milyen adottságokkal?

Lilin kívül még kilenc diák jelentkezett az útra. Kilenc diák, aki legjobb esetben is csak hallott valamit erről az egész testvériskolai kapcsolatról, de többségében azt se tudta, mit vállal. Itt mutatkozik meg egyfajta kölcsönös bizalom: ők hisznek nekem, amikor azt mondom nekik, hogy jöjjenek, mert jó lesz, én pedig feltételezem, hogy nem lesz semmi gond azokkal, akiket kiválasztok erre az útra. Ez a kiválasztás nehezen meghatározható: valami megérzés-féle az, ami alapján eldöntöm, hogy kiket hívok Kolozsvárra. Mégis működik: mert nagyon ritka az, hogy csalódást okoz valaki.

Csütörtökön 7.30-ra olt meghirdetve az indulás. Nagyné Tóth Erzsébet jött el velem, illetve Tiszai Petra édesapja vállalta a vezetést. Ezúttal ugyanis önerőből kellett megoldanunk az utat, és egy kilences kisbusz, valamint az én autóm mutatkozott a legköltséghatékonyabb megoldásnak. Mivel hozzám ültek az „enyémeim” (három fiatal az osztályomból), én előre is mentem Dáviddal. Nekem ugyanis még fel kellett vennem Berettyóújfaluban Zitát és Gabit. Folyamatos volt a jó hangulat, illetve időnként elgyakorolták a fiatalok a délután előadandó színdarabot. Én pedig ismertettem velük azokat a változásokat, amiket előző este ejtettem benne.

A két jármű között a diákok messengeren tartották a kapcsolatot, így folyamatosan tudtuk, hogy kb. tíz percnyire vagyunk egymástól. Ez a körösfői ebédnél volt lényeges, ugyanis jó időben és egyszerre ülhettünk az asztalhoz. Finom csirkecsorba és rántott hús, sajt volt a menü. Jóllakottan folytathattuk az utunkat, aminek a végén, a célegyenesben hatalmas vihar zúdult ránk. Mintha dézsából öntötték volna… nem sokszor láttam még arrafelé lakott településen 50-nel haladó autót, de olyan mértékű volt a vihar, hogy mindenkit a szabályok pontos betartására intett…

Amikor végre megérkeztünk, akkorra valamennyire már alább hagyott az esőzés, és kínunkban már csak nevettünk az egészen. Hamar megtalálták egymást a párok, és kezdetét vette az ismerkedés. Öt órára hirdettünk a mieinknek gyülekezőt az Apáczai dísztermébe. Mindenki pontosan, és az ünnepi alkalomhoz illő öltözetben érkezett. Vállalatbemutató műsor, kereskedelmi vetélkedő és néptánc várt ránk. Mi a Pál utcai fiúk feldolgozással járultunk hozzá az estéhez. Úgy érzem, sikert arattunk az előadással. Még egy apáczais diák könyvbemutatója volt betervezve, majd mindenki hazaindult (?). Minket az 1568-ba vitt Alpár, ahol jóízűen megvacsoráztunk, valamint megbeszéltük az eltelt, illetve az előttünk álló napot.

Pénteken vidáman ébredtünk. A Református Kollégiumban elfogyasztott bőséges reggeli indította a napunkat, majd értünk jött Anti, akinek még arra is volt gondja, hogy termoszban kávét hozzon nekünk. Ezután a Györgyfalvi negyedben található városi sportlétesítmény-együttesbe mentünk, ahol egész délelőttös rendezvénysorozat várt az apáczaisokkal együtt a mieinkre is. Diákjaink nagyon hamar beszálltak a sportnapba: a röplabda és a pingpong vitte a pálmát (akár csak a Csokonaiban), én meg jelentkeztem a tájfutásra, majd a vívással ismerkedtem egy kicsit. A refiben ebédeltünk, majd a délutáni szieszta után úgy döntöttünk Erzsóval, hogy a sofőrünknek, Tiszai Zsoltinak látni kell a „Bulgát”. Nem akartuk, hogy a pincér sokat fáradjon, így mindjárt literes kiszerelésben kértük a csapolt Ursust, és vártuk a városi sétát. Ezt ezúttal Anti vállalta magára, és neki köszönhetően dióhéjban ugyan, de megismerhették diákjaink a belváros lényegesebb látnivalóinak egy részét. A többi nevezetességet (Fellegvár, Cotton Club, Insomnia, stb.) már a fogadó gyerekek mutatták meg az arra fogékony csokonaisoknak, minket pedig Anti és Sanyi vendégelt meg. A már jól ismert, de mindig nagyon jól eső, szeretetteljes vendéglátás után, éjfél körül értünk a szállásra.

Szombaton ismét bőséges reggeli várt minket. Ezután elsétáltunk az ebédünk helyszínére, majd a városban korzóztunk, illetve ittunk egy kávét, egy számunkra addig ismeretlen kávézóban, a várfal tövében. Megint szemerkélni kezdett az eső… megijedtünk, hogy úgy kelünk majd útra, ahogy érkeztünk, de hamarosan elállt. Így jó időben indultunk a Mikó étterembe. Erről a helyről egészen eddig csak hallottunk, de sosem jártunk még itt. Hamar rádöbbentünk, hogy ez bizony hiba volt. Nagyszerű hely, összetett épületegyüttes, teraszok – na és, finom ételek! Ismét csirkecsorba, majd rántott vagy grillezett hús, ki hogy kérte. Nagyon finom volt. Ahogyan végeztünk, már hívtak Antiék, hogy a Farkas utcában várnak ránk. A szállásra mentünk velük, és egy kávé mellett elterveztük az őszi viszonzást. Aztán lassan érkeztek a gyerekek. Ahogyan megtelt a kocsim, én indultam is. Sietnem kellett, mert rám még várt egy Füzesgyarmat–Karcag kerülő. Aztán mégis úgy alakult, hogy a Királyhágón találkoztunk a kisbusszal. Itt névnapom alkalmából kaptam egy tábla csokit a diákoktól, ami nagyon jólesett tőlük.

Útközben természetesen mi más lett volna a téma, mint a három nap? Szinte egymás szavába vágva mesélték az élményeiket, majd elcsöndesedés, helyenként alvás következett (természetesen nem nekem!). Ahogyan jövetben, úgy most is gyorsan átértünk a határon. Zitáért érte jöttek a szüleik, így csak Karcagra kellett mennem, majd este nyolckor tettem le az autót Debrecenben. Fáradtan, de élményekkel telve.

Folytatjuk, mert folytatnunk kell!