Már harmadjára látogattunk el a Kolozsvári Magyar Napokra. Ebből az alkalomból egy kicsit „játszottam” a számokkal. A diákok (zárójelben a leendő elsősök) száma lassú emelkedést mutat: 2015 – 4 (2), 2016 – 7 (3), 2017 – 8 (4). A velünk utazó felnőtt kísérők, „civilek” száma is nőtt: 2015 – 1, 2016 – 2, 2017 – 3. Ezzel szemben a kísérő tanárok számában nem volt jelentős változás: 2015 – 4, 2016 – 3, 2017 – 4. Összességében látható, hogy az érdeklődés növekszik, már csak azért is, mert szeretettel várjuk vissza az elballagott diákjainkat, és mindig sikerül megnyernünk az útnak néhány gólyát is. (Természetesen az „aktív csokonais” diákok közül is akad mindig jelentkező.)

Ezúttal is jó összeállításban keltünk útra. Mivel nem iktattunk be út közben látnivalót, így a határ utáni kis- és a csucsai kötelező fél órás szünet elégnek bizonyult, és pontosan érkezhettünk meg a kolozsváriak által megadott célba, a sportcsarnok parkolójához. A vendéglátóink sem tudták, hogy a parkolót lefoglalta magának az egyik „nem történelmi egyház”, de a szemközti lakótelepen végre kiszállhattunk a buszból. A diákok hamar a családokhoz indultak a fogadóikkal, mi pedig a szállásunkra Sanyival és Lacival.

Gyorsan elfoglaltuk a helyünket, majd Antihoz mentünk, ahol már főtt az estebéd. Közben sorra érkeztek kolozsvári barátaink, tanártársaink, így gyorsan meleg hangulat kerekedett (és nem csak a 35 °C miatt). Ahogy jóllaktunk, mehettünk is a Farkas utcába, találkozni a diákjainkkal. Mivel minden rendben volt a szállásaik és a fogadó családok kapcsán, útjukra engedtük őket, és mi is elmélyedtünk a Magyar Napokban. Kisebb és nagyobb koncertek, szórakozási lehetőségek (beleértve a „csak úgy sétálgatást” is) csábítottak minket, így hol szétszakadtunk, hol újra egyesültünk. (Magam amennyire vártam a Hobo–Deák Bill koncertet, annyira nem kötött le, amikor belehallgattam. Hamar tovább is álltam, de annak még tanúja lehettem, ahogy Hobo nyilvánosan „szállt bele” Szikora Robiba. Egészségére.)

Hajnalban mentünk haza a sofőrrel, de sok időt nem pazaroltunk alvásra. Reggel gyors zuhany és kávé, majd nyolc után a Sétatérre indultunk, ahol már készültek táncukra a fakanalak. Mivel még csak készültek, így be kellett menni a Mátyás-házig egy pékségbe reggeliért. (Közben találkoztunk Renával is.) Mire visszatértünk a térre, fiatal baptista lányok kínálgatták a hozzájuk hasonlóan szemrevalóan tálalt zsíros kenyereiket, így katolikus büszkeségemet félretéve, elfogadtam a tízórait. Nem bántam meg, sem ezt, sem a péksüteményt.

Közben kinéztem magamnak egy szimpatikus asztalt, ahonnan délutánig nem is mozdultam el, csak a szükséges mértékben (pult, WC). Idővel megérkeztek a kollégák is, akik igyekeztek kivenni a részüket a Magyar Napok változatos programjaiból (orgonahangverseny, színház, stb…). Számomra a változatosságot ekkor csupán az asztaltársaság időről időre átalakuló összeállítása jelentette. Egyszerűen csak élveztem a jó időt, és a KMN azon forgatagát, amit jelenleg nem tudok semmihez sem hasonlítani (pedig láttam már jó néhányszor a Debrecen vége táblát…).

A Trans Express koncertjét azért megnéztem, majd a többiekkel együtt búcsút intettünk a Sétatérnek, és átsétáltunk Anti kedvenc helyére vacsorázni.

Este Charlie csábította a nagyérdeműt a főtérre, de mi (Ákos, Alpár, Sanyi, én) inkább a borudvarban követtük Charlie utasítását, és gyakran néztünk az ég felé (természetesen pohárral a kézben).

Ezután ismét különféle vendéglátóhelyek lettek felkeresve, majd lassan (különböző időpontokban) nyugovóra tértünk.

Vasárnap szomorú gondolattal ébredtünk: ma már itt kell hagynunk kincses Kolozsvárt. Reggelizni Antihoz mentünk, de előtte Marika és Erzsó még megtekintette a kolozsvári pályaudvar 1902-ben átadott, eklektikus stílusú épületét. (Nem feltétlen volt ez tudatos döntés, csak rossz irányba fordultak út közben…) Ezen kitérő után bőséges és ízletes reggeli várt minket, Margit és Anti jóvoltából (ezúton is, köszönet mindenért!). Délelőtt régi álmom várt valóra, részt vehettem egy szentmisén a Szent Mihály templomban. Ide Erzsó és Rena is elkísért. Mise után eljött az idő, hogy „szolgálatba helyezzem magam”, és tárlatvezetést tartsak a csoportunknak a Bánffy-palotában rendezett Szalay és Gy. Szabó kiállításon. (Azaz nem csak a mieinknek, mert egy idő után azt vettem észre, hogy mások is hallgatnak engem…)

Ebédelni a Bistro 1568-ba mentünk, amelyet Pócsai Sanyi testvére üzemeltet. Különféle ízletes grill ételekkel csillapítottuk éhségünket, majd következett (számomra) a feketeleves. Beszorultam ugyanis a mellékhelységbe. (Ekkor megtapasztaltam, valóban vendégmarasztaló a hely.) A pincér srác egy darabig szöszmötölt a zárral, majd javasolta: rúgjam ki az ajtót. Miután meggyőződtem róla, hogy komolyan mondta, a szurkolói oldalam lépett előtérbe. Egy ultrának ugyanis kevés nyílászáró tart öt percél tovább. Így aztán egy jól irányzott rúgással szabaddá tettem magam – na jó, őszintén szólva kettővel, nem vagyok én olyan gyakorlott rossz fiú… Mindenki nevetett, hosszú percekig viccelődtünk még az esettel, a pincér srác pedig adott egy üveg bort fájdalomdíjul.

Hamarosan az indulás helyén álltunk. A júniusi elköszönésünkhöz hasonlóan ez a búcsú sem volt szomorkás annyira, ugyanis közel a tervezett újabb találkozás. Margit még felpakolt minket bőségesen szendvicsekkel és ásványvizekkel, majd Józsi bácsi elindította a buszt. (Köszönet neki is. Nem csak, hogy jó sofőr, hanem jó ember is, szinte útitárs.)

A hazaúton még elénekeltük az Éjjel soha nem érhet véget című klasszikust, majd egyéb nótákat, és vidáman beszélgetve, a három nap eseményei jókedvvel felidézve tartottunk hazafelé. Királyhágón következett a kötelező 45 perc szünet. Mivel a határon semelyik irányba sem problémáztak, így a megbeszélt időben érkezhettünk haza. Átadtuk a gyerekeket a szüleiknek, majd hazaindultunk. Ákos barátommal még belekóstoltunk a debreceni augusztus 20-i éjszakába, de túl vagy volt a különbség a kolozsvári éjjelekhez képest, így hamar megállapítottuk: inkább a Magyar Napok.

Köszönünk mindent, barátaink. Októberben várunk Titeket!