Hosszú kényszerszünet után végre folytatódni látszik a kolozsvári Apáczai Líceummal kiépített testvériskolai kapcsolatunk. Ugyanis – nézőpont kérdése – most valósult meg az a visszafogadás, amelynek 2020 márciusában kellett volna bekövetkeznie… Az okokat tudjuk, itt és most nem is szeretném azokat megemlíteni. A lényeg, hogy végre jöttek! Ott Benedek, itt Lili a folytonosság jelképe. Ők ugyanis még megélhették azt az „igazi, határtalanulos” utazást, amire egy ideig nem lesz lehetőségünk. (Amely utazások, együttlétek elmélyítették a barátságot a két iskola diáksága között. …amelynek a lényege az együttlét, a cserediák-szervezés.)

Azok a csokonais diákok, akik idén júniusban még bizonytalan léptekkel indultak meg az őket elszállásoló, apáczais társaik felé, azok szinte már régi barátként várták őket vissza. Az alább következő néhány sor a visszafogadás három napját foglalja össze – természetesen fenntartva a jogot a saját szemszögre.

Két hetes szolnoki továbbképzés után a gimnáziumba visszatérve erőteljesen „Eddás” érzésem volt: „Terheim hegyekké nőttek, / Áttörni rajtuk nem tudok”. Annyi különbség volt a dal és a valóság között, hogy tudtam: nekem át kell törnöm a feladatok rengetegén, mindegyiket meg kell oldanom. Ezek között kiemelt helyen volt a kolozsváriak fogadása és az 1956-os ünnepség levezénylése is. Így aztán mozgalmas napok előzték meg a péntek reggelt, amikor is vegyes érzésekkel indultam munkába. Sikerülni fog a műsor? Időben ideérnek a barátaink? Jó lesz az idő holnap, Hármashegyalján? Mindenki jól fogja maghát érezni? – Ezek a kérdések jártak a fejemben.

Aztán egy jól sikerült első előadás után rohanhattam a kisvonathoz, elintézni a holnapi utat. Utána vissza a sulihoz, és még volt annyi idő, hogy az utolsó eligazítást megtartsam az állomásra kimenő fogadóbizottság „vezetőinek”, Gabinak és Zitának. (Nekik ezúton is köszönetet szeretnék mondani.) Ezután várt rám három tanóra, a szünetekben pedig folyamatosan tartottam a kapcsolatot a kolozsváriakkal. A MÁV egy háromnegyed órás késéssel járult hozzá a találkozóhoz. De végre eljött a pillanat, amikor Zita kíséretével végre megérkezett Anti és Sanyi. Eközben a diákjaink elvitték az apáczais társaikat ebédelni, mi pedig az iskolai étkezdében láttuk vendégül a barátainkat. Hamarosan következett az ünnepi műsor második előadása, amelyet már a kolozsváriak is velünk együtt tekintettek meg.

Ezt követően a diákok számára következett a szabad program, Sanyiék pedig a szállás elfoglalása és egy rövid pihenő után megnézték a DVSC-Érd kézilabda-mérkőzést a Hódosban (velem együtt). A meccs után nálam folytatódott az este, amelyhez (többek között) Erzsó és Dénes is csatlakozott.

A szombatot szabadtérre terveztük, amely így az időjárástól függve, igazi „dupla vagy semmi” esemény volt.  Már régen meg akartam mutatni a kolozsváriaknak hármashegyalját, és az ő júniusi sportnapjuk adta az ötletet a mai naphoz.

A többség vonattal közelítette meg a helyszínt, egy barátom és én pedig autókkal, ugyanis mi vállaltuk magunkra a főzést (csilis babot és paprikás krumplit terveztünk). Felszedtem Gabit, Zitát és Júliát, majd elindultam a helyszínre, amely azonban kissé eldugott, így nem könnyű odatalálni. (Cserébe, és talán éppen ezért épségben vannak a padok, az asztalok és a játékok.) Az említett három lány a kukta szerepét töltötte be reggel, a segítségükkel kezdtük el előkészíteni a főzést. Közben megérkeztek a többiek, és a tűzrakó hely lett a központ. Voltak, akik segítettek a főzésben, mások csak nézték a folyamatot, illetve a szabadtéri játék-alkalmatossággal és beszélgetéssel múlatták az időt. Néhányan elmentek a kilátóhoz, mások pedig egy tréfás ügyeségi vetélkedőn mérték össze a tudásukat, ugyanis időközben megérkezett egy testnevelés-szakos kollegám, a verseny kitalálója és lebonyolítója. (Köszönjük, Gergő!) A feladatok teljesítése jó hangulatban és sok nevetéstől kísérve zajlott le. Megtartottuk az eredményhirdetést is, és az időközben visszatért kilátó-látogatókkal együtt leültünk ebédelni.

A nagy csend jelezte, hogy mindenkinek ízlik az ebéd. A finom ízektől új erőre kapva közösen látogattuk meg a kilátótornyot. A látványért megérte a séta és a lépcsőzés. Ekkor ért vissza a barátom, aki kihozta a kutyáját. Bobi hamar közönségkedvenccé vált, nem is lehetett eldönteni, hogy ő élvezi-e jobban a helyzetet, vagy a vele játszó-foglalkozó gyerekek? Gyorsan el is telt a vonatindulásig hátralevő idő, így elpakoltunk magunk után, és elhagytuk a helyszínt. A diákok kisebb csoportokban saját szervezésű városnéző sétákra indultak, mi pedig Dénesnél volt jelenésünk egy nehezen felülmúlható háromfogásos vacsorára (értsd: három főételre). Ma se éheztünk…

Vasárnap Gyuri és Éva várt minket ebédre, majd összeszedtük a főtéren a diákokat. Megkoszorúztuk a Kossuth utcai 1956-os emlékművet, és meggyújtottunk néhány mécsest az áldozatok emlékére. Ezután következett a Nagytemplom, ahol egyértelműen a panorámajárda volt a legnépszerűbb. Annyira tetszett a diákoknak, hogy a Déri Múzeum megtekintése is veszélybe került az időszűke miatt. Végül mégis el tudtunk jutni oda, de csak a Munkácsy-trilógiára jutott időnk.

Vészesen közeledett az elköszönés ideje. Még a vasútállomáson beszélgettünk egy jót a vendégeinkkel, az apáczaisok egy része megvette az úti-elemózsiáját, majd következett a búcsú, amely a hagyományokat követve, ezúttal is könnyesre sikeredett. Ezek a könnyek azok, amelyek jelzik: jó irányba halad a kapcsolat!