Most közreadok egy rövid áttekintést arról, hogyan estem bele a „Transylmania” nevű betegségbe.

A történet kezdetén még annyi idős voltam, hogy a nagyszüleimnél még fakockákkal játszottam. Diákjaink kedvéért: ezek nem „okosfakockák” voltak, hanem hagyományos, fából készült építőeszközök. A filmem első képsoraiban több jelenet mosódik össze. Nagyszüleim meséi Trianonról és Csonka Magyarországról, amely nem ország…, a Kárpátok Géniusza életének utolsó tíz perce a televízióban, a családi vacsorák utáni éneklések során előkerülő Székely Himnusz… Vegyes összkép, de elég ahhoz, hogy az Erdély kifejezés varázslatosan, különlegesen és titokzatosan csengjen fülemben. Ez volt a Transylmania nevű betegség első tünete…

A következő jelenet akkora tehető, amikor már a lányok iránt is érdeklődtem a fa építőkockák mellett, de sikereket akkor még csak az utóbbi terén könyvelhettem el. Székelyföldre mentünk a családdal két hétre. Előzetesen szerzett ismereteim birtokában nem lepődtem meg azon, hogy mindenki magyar errefelé. Kolozsvárból sajnos még nem sok jutott ekkor, csak annyi, hogy a hazaúton megnéztük a Mátyás-szobrot. A műalkotás már akkor olyan hatást tett rám, amit mindig újra érzek, ha van szerencsém élőben látni.

Később olvasni kezdtem: véres eseményekről, és népművészeti, történelmi, művészettörténeti csodákról egyaránt tudomást szereztem.

A harmadik jelenet azidőtájt játszódik, amikor már tanár vagyok, de osztályt még nem mernek rám bízni (érthető okokból). Kísérő tanár voltam egy torockói osztálykiránduláson, és meglepve hallottam négyes-ötös osztályzatú tanulóink beszélgetését, amely azt firtatta: itt mért beszélnek magyarul? A kirándulás során Kolozsváron szintén csak a Mátyás-szoborra maradt idő.

A következő képkockán már osztályfőnök vagyok, de még, mint magánember lépek Erdély földjére. (Mátyás királyunk szülővárosából 30 éves koromig még csak kétszer öt perc főtér jutott nekem…) Székely Géza grafikusművész hívott Kolozsvárra kiállítani. Egy cimborámmal hoztuk a képeket a városba. Este érkeztünk, és a városnézés csak a Bulgakovra, és még néhány hasonló helyre korlátozódott. De másnap reggel a haverom a dolgára indult, és nekem volt egy szabad fél napom. Bejártam végre a Belvárost: Mátyás-ház, Farkas-utcai templom és persze a főtér: a Szent Mihály-templom kívül-belül. Amikor egy hét múlva vonattal érkeztem a megnyitóra, akkor a galerista legnagyobb meglepetésére, gyalog és segítség nélkül sétáltam el a Korunk Galériáig. Másnap, a vonatindulásig pedig már-már régi ismerősként bóklásztam Kolozsvár belvárosában. Kicsit Szentendre, kicsit Olaszország, kicsit középkor érzésem volt, ahogy a macskaköveket tapostam, és rajzoltam néhány utcaképet.

Még ezen a nyáron, a Nagyzerindi Művésztelepen történt Székely Gézával a sorsdöntő beszélgetés. Javasolta, hogy a Korunkból dobjuk át az anyagot az Apáczai Galériába. És arra az aggodalomra, hogy nem fognak elengedni a megnyitóra, csak annyit mondott: hozz pár tanárt és diákot, és máris el leszel engedve. Kezdtem izgalomba jönni a gondolatra, és miután gyorsan levelet váltottam főnökömmel, aki áldását és támogatását adta az ötletre, kezdett elhatalmasodni rajtam a Transsylmania…

Otthon egyből szervezni kezdtem a kollégákat és a diákokat. Az utóbbiakkal volt némi gond. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek azokon a mondatokon, hogy: Ők beszélnek magyarul? Ők nem románok? De nem lepődtem meg nagyon. Abban a korban, amikor a diákok egy része azt hiszi: a Fekete Sereget Fekete Pákóról nevezték el, semmin sem szabad meglepődni… :)

A diákokkal és a kollégákkal Kolozsvárra érve csodás élményben volt részünk. Régi, hangulatos és nagy múltú épület, barátságos hangulat és fogadtatás. Másnap, az elköszönésnél a diákok könnyei jelezték: jó útra léptünk.

A visszafogadásnál néhány Csokonais diák nem tud fogadni, de mások lépnek a helyükre. És a pénteki gálán az első nagy közös élmény: együtt a két város diáksága és tanárai éneklik az Eddától az Egy ez a Tábort, közvetlenül a Ismerős Arcok-féle Egy vérből valók vagyunk után… Az első torokszorító mozzanat.

Aztán újra Erdélybe mentünk – kicsiny, de lelkes csapattal – a Magyar Napokra. Ekkor már szinte otthonosan mozogtam Kolozsvár belvárosában. Majd következett a Határtalanul pályázat. Még több diákot tudtunk kivinni, és a kolozsváriakkal közösen egy torockói hétvége is belefért. A csúcspont a főtéren éjfélkor közösen énekelt Székely Himnusz volt. Erdélyi kollégámtól kapott Kolozsvári Vasutas sál, másik oldalán az Egy vérből valók vagyunk felirattal, öröm emlék marad. A visszafogadás szintén nagyon hangulatos. Új értelmet adtunk a Határtalanul programnak, hogy együtt lépünk Felvidék földjére, és Rákóczi szülőkastélyéban énekeljük a Székely Himnuszt.

Az én Transylmaniám most már gyógyíthatatlan, legfeljebb kezelhető. Mégpedig gyakori erdélyi-székelyföldi látogatásokkal. És fertőző… Mindig újabb és újabb diákokat viszek ki magammal Kolozsvárra. Minél több diáknak szeretném megmutatni egyrészt ezt a csodás tájat, másrészt valamelyest azt: hogyan élnek a magyarok kisebbségben. Az osztályomat sem kerülheti el a végzet. Bár vannak köztük olyanok, akik a kirándulást úgy képzelik el: a Plázából átmegyünk a Fórumba, majd aztán vissza a Plázába, de ahhoz nem adom a nevem. A betegségem nem engedi… :)

Írom ezeket a sorokat az idei Magyar Napokra készülve, szervezve a régi és új diákokat-kollégákat.