Elérkezett az idő, hogy lebonyolítsuk a Határtalanul! pályázat erdélyi utazását. Sajnos ezúttal nagyon nehezen jött össze a 21 csokonais diák, és az igazság az, hogy szállásadója sem lett mindenkinek. De a jó szándék mindent megoldott: több kolozsvári gyerek duplán fogadott, míg a maradék három diákunk Kállai tanárnőnél kapott szállást. A kísérő tanárok ezúttal Nagyné Tóth Erzsébet és Tukacs Edit voltak.

Szerdán hajnalban volt a gyülekező. (Az indulás előtt vettem észre, hogy nincs meg a pendrájvom, rajta a másnap előadandó színdarabhoz szükséges zenékkel…) Senki sem késett, és pontosan tudtunk indulni. Mikepércsen egészült ki a csapat, és megállás nélkül haladtunk országunk jelenlegi határa felé – azzal a feltett szándékkal, hogy át is lépjük. Ahogy átértünk, következett a szokásos rövid megálló.

A folytatás viszont nem a hagyományos módon esett, ugyanis dél felé vettük az irányt, hogy Nagyszalontán megtekintsük az idei pályázat „főhősének”, Arany Jánosnak a szülőházát, illetve a Csonkatornyot. Mindkét helyen hangulatos és tartalmas idegenvezetést kaptunk, majd Csucsa következett. Itt ezúttal ebédeltünk is a tanárokkal és a sofőrrel, a diákok azonban nem választották ezt a lehetőséget. A harmadik újításunk az volt, hogy ezúttal Bánffyhunyadon megálltunk a gótikus stílusú, református templomnál (amelyet eddig mindig csak az ablakból néztünk). Bár az ajtaját zárva találtuk, de a szemközti ház udvarából kiszólt egy szorgalmasan kapáló úriember, hogy rögtön jön. Utóbb kiderült, hogy a tiszteletes úrhoz volt szerencsénk. Szó szerint, ugyanis ő is nagyon jól beszélt, miközben bemutatta a települést és a templomot.

Itt már telefonáltam Pócsai Sanyinak, és egyre izgatottabban vártam az érkezést. A diákok hozzám hasonlóan szintén fel voltak már pörögve. A kincses városban aztán a régi ismerősök boldogan, míg az új diákpárok kíváncsian üdvözölték egymást, majd elmentünk az Apáczai Líceumba. Rövid köszöntők következtek, azután a gyermekek a családokhoz mentek, mi pedig a szállásunkat foglaltuk el. Este Pócsai Sanyihoz mentünk, ahol finom vacsora várt ránk, majd pedig egy jó beszélgetés.

A csütörtök (és az összes többi nap) egy finom és bőséges reggelivel indult a szálláson. Városnézés várt ránk. A diákok nagy része időben, kisebb része (két lány) késve csatlakozott a sétához, amelyet már sokadjára teszek meg, de mindig tudnak mutatni-mondani nekem újat. Aki pedig először járt Kolozsvárott, annak pedig főleg érdekes lehetett a belváros megismerése.

Délben Vörös Alpár, az Apáczai igazgatója Pócsai Sanyi testvérének az éttermébe hívott meg minket ebédre. (Ez az a hely, amely arról vált ismertté körünkben, hogy bent ragadtam a wc-ben, és a szorult helyzetemből csak az ajtó kirúgásával tudtam szabadulni.) Az ebéd ismét finom volt, ezúttal a mellékhelységgel sem akadtak gondjaim. Hanem egyre jobban elhatalmasodott rajtam a „harctéri izgalom”, ugyanis délután következett az Arany-gála, amelyhez mi a Rómeó és Júlia átiratommal járultunk hozzá.

Így aztán egy órával a kezdés előtt már a helyszínen voltunk Erzsóval és Edittel, valamint a színjátszókkal. Úgy-ahogy pótolni tudtam a világhálóról a kísérő zenéket, majd elpróbáltuk egyszer a darabot. A gálát az Apáczais diákok kezdték (Nagy Anna tanárnő vezetésével): színvonalas és szellemes szavalatok váltották egymást, hogy aztán mi léphessünk a színpadra. Szerencsére jól elő tudtuk adni a darabot, és sikert is arattunk. A műsort egy jól összeállított Arany-vetélkedő követte, amely során (a tanulás és a tudáspróba mellett) sokat nevettünk. A csütörtök esti vendéglátást Kállai Enikő vállalta magára, majd Sanyival még tettünk egy sétát a városban.

Pénteken következett a legizgalmasabb két nap, a közös utazás. Az idegenvezetést az Apáczais diákok vállalták magukra, valamint Pócsai Sanyi. Először Zilahon tekintettük meg Fadrusz János Wesselényi-szobrát, majd a Zilahi Elméleti Líceumot, ahol Ady Endre végezte tanulmányait. Zsibón a Wesselényi-kastély, sajnos csak kívülről, mert nagyon romos állapotban van. Nagybányán intéztünk ebédet, a Bajnokok Klubjában (Clubul Campionilor), ez jó döntést volt. itt szerettünk volna egy városnézést tenni, de a szakadó eső és az ortodox Nagypéntek átírta (pontosabban lerövidítette) a programot. Az ásványmúzeum azért nyitva állt előttünk, és mi éltünk is a lehetőséggel.

Szakállasfalván volt a szállásunk (Moara Veche Motel), itt finom vacsora után következett a pihenés. (Na jó, a kettő között azért eltelt – és nem eseménytelenül – egy kis idő.) Másnap tovább folytattuk utunkat: Koltón a Teleki-kastélyt néztük meg kívülről, ahol Petőfi a nászútját töltötte Júliával. Felsőbányán a Kék-tó következett, amely sajnos nem az út mentén található, hanem azért föl kellett magunkat küzdeni a helyszínre (hasonlóan a sárospataki tengerszemhez). Nem ment mindenkinek könnyen a hegyi szakasz. Lehet, hogy nem utána, hanem előtte kellett volna meghallgatni a buszon a Non mollare mai (Soha ne add fel) című Lazio-dalt… (Ha már a zenénél tartunk: Sanyi az idegenvezetésének szüneteit jó választású zeneszámokkal töltötte ki. Talán nem kell mondani, de kapcsolatunk himnusza, a Nélküled is fölcsendült, közös énekléssel megerősítve. Ekkor néhány gondolatot közzé is tettem a buszon, megköszöntem mindenkinek, amit meg kellett, és három apáczais tanulónak kiosztottam a Tiszteletbeli Csokonais diák címet: Maxi, Csenge és Székely Balázs nyerte el azt az elismerést, amit eddig csak Szabó Atti és Tamás Endre birtokolt.)

Szamosújváron finom gyros várt ránk, és egy szinte nyári idővel feldobott városi séta. Bonchidán következett a Bánffy-kastély, majd a diákok nagy örömére a hazaút. Mi kedves Antal baráthoz indultunk vacsorára. Mire megérkeztünk, a felesége már megszámlálhatatlan mennyiségű és fajtájú étellel várt minket, és természetesen nagy szeretettel. Az este levezetéseként a kollégákkal egy kicsit jártuk az utat, a macskaköves utat. (Erre a célra a Virág utca pont megfelelt.)

A vasárnapi gyülekezőnél ismét könnyes volt néhány szem, ami jelezte: jó az út, jó az irány! (Mondanám: jó felé robog tovább a vasutas!) Hazaindulásunkat egyébként előre hoztuk, ugyanis az ortodox húsvét vasárnap miatt a város nem sok mindenre volt alkalmas, és a vendéglátóinknak sem akartuk visszaélni a türelmével. Továbbá nyertünk egy délutánt, amit gyaníthatóan mindenki pihenéssel, valamint a diákok tanulással, a tanárok szavazással töltöttek el.

Szerencsére a fentebb említett vasút messze még a végállomástól. Újabb diákokkal sikerült megszerettetnem Erdélyt, Kolozsvárt és ezt a kapcsolatot.