…mikor idén tavasszal annyira vártalak már Titeket, hogy izgalmamban egy sima betegszállító autót is mikrobusznak néztem szemből a Cívis utcán, a megérkezésetekre készülve. Darányi Réka alig bírta, hogy ne nevesse ki a tévedésem.

…Torockón, éjfél táján, a főtéren a közös éneklésre. Az emléket a másnap reggel tette teljessé és különlegessé: akkor tudtam meg, hogy amikor mi egy hangulatos esti beszélgetésen vettünk részt a kolozsvári barátainkkal, akkor három debreceni ultra, köztük egy barátom az utolsó kézilabda-meccsét szurkolta végig a rivális békéscsabai csarnokban azidőtájt. (Nyugodjanak békében! Abba már bele se mélyedek, hogy ha nem aznap vagyunk Torockón, akkor elképzelhető, hogy én is velük megyek, és akkor nem írnám ezen sorokat.)

…egy tanárparódiára. Lyukas órában, hogy az időt kellemesen elüssük a rám bízott osztállyal, egy srác tanárparódiára vállalkozott. Nagyokat kacagtam a bemutatott kollégákon, mígnem a gyerek engem „vitt színpadra”. A paródiát (paródiámat) szó szerint idézem: „Az egy iránypontos perspektíva lényege, hogy a horizontvonalon… amúgy jövő héten megyünk Kolozsvárra. Még van három hely a buszon. Nem akar valaki jönni?  Nagyon jó lesz…” A legszebb, hogy a paródia nem is esett messze a valóságtól.

…a felvidéki villámlátogatásra. Erdélyi magyarokkal, felvidéki magyar muzeológussal, a Felvidéken, Rákóczi fejedelem születésnek a helyén, a „magyar Betlehemben” énekelni a Székely Himnuszt? Pótolható? Nem hiszem. Amolyan „Torockó 2.0”.

…életem első olyan kiállításmegnyitójára, amiről 20 percet késtem. Kavarodás, eső, félreértések, az anyósülésen átöltözés civilből öltönybe. Valamint az első (de nem az utolsó) kézfogás Alpárral, a Farkas utcában. Ez volt a kezdet. Aztán hová fajult a dolog? Testvériskolává lettünk. (Ami soha, sehol nem volt hivatalosan kinyilatkoztatva, mindenesetre mi úgy gondolunk Rátok.)

…a legelső visszafogadásra. Gúti erdő, templomrom – templom, Endre, templom! Nagy beszélgetés, én a templomrom falán állok, és egyszer csak azt veszem észre: mindenki elhalkul, és várakozón nézett rám. Kicsúszott a számon: „Jaj! Most beszélnem kell?!” Erzsó nem szólt, csak némán bólintott. Ott, akkor nyilvánosan, mindenki előtt kimondva megfogadtam, hogy amíg Csokonais leszek, rajtam nem fog múlni a kapcsolat.

… szinte minden elköszönésnél elsírja magát valaki, vagy legalább megkönnyeznek a szemei. Ez mutatja, jó az irány. 

…egy művésztelepre Nagyzerinden. Székely Géza javasolja: a Korunkból vigyük át az ott már leszedett képanyagot az Apáczaiba, és nyissuk meg ott is a tárlatot, iskolaidőben. „ – De Géza, iskolaidő… nem fognak elengedni! – Hagyd el Bulcsú, hozz magaddal néhány tanárt és diákot, és meglásd: máris meg fogod kapni az engedélyt.” Ma már csak nevetünk rajta, hogy innen – és tényleg innen! – indult el a kapcsolat.

…ezen kívül még sok-sok megható, avagy vicces jelenetre. De nem hátrány, ha nem lesz mindegyikből közkincs. Nem kell most leírni, miért poén a templom, hogy barátkoztam össze az 1568 Bisztróval, és hogy lett Alpár igazgató úrból „legnagyobb fellépő, leghíresebb zenekar”. Kelt írásom Endre bejegyzésétől megindítva, Titeket várva, és a kolozsvári Knock Out muzsikáját hallgatva (Piroska éppen meglép...). Ha jól számolom, összesen vagy harminc-egynéhány újat avatunk a jövő héten. Talán nem baj, ha kapnak egy kis előzetest abból, miről is szól a két iskola barátsága.