Már szeptember elsejét írunk. Ez mindenkinek egészen mást jelent. A magyarországi diákok számára az iskolakezdést. Az itteni diákok számára azt, hogy egyre közelebb kerülünk az iskolához (még egy bő hét van hátra). Nekem személyesen még egy hónap szabadot. 

Az elmúlt 4 év nagyon meghatározó rész volt az életemnek. Amikor 2013-ban azt mondta nekem valaki, hogy életem egyik legszebb éveit fogom az Apáczai falai között fogom megélni, nem értettem, hogy miről beszél. Most én is hasonlót mondtam valakinek, ő pedig gólyaként ugyanannyira érthetetlenül állt a dolgok előtt, mint anno én álltam. De a bejegyzésemnek nem ez a célja, hanem egy rövid kis érzést megosztani így éjjel 1 óra magasságában, ami Bulcsú tanár úr utolsó bejegyzésével rám tört.

Egy novemberi nap volt. November 10., mindannyian már nagyon-nagyon vártuk, hogy elutazzunk Belgiumba. Én személyesen soha nem jártam ott, így dupla annyira örültem. Jakab Antal tanár úr bejött, s megkérdezett minket, hogy ki fogadna diákot a Csokonaiból. Nekem szimpatikus volt a dolog, így rábólintottam. Azt gondoltam, hogy miért is ne? Debrecenbe 4 éves korom óta járok, jó lesz megismerni egy pár ottani fiatalt. A február gyorsabban eljött, mint azt előzetesen gondoltam volna. (Az egész 4 év nagyon gyorsan lejárt...) S már érkezett is a nagy fehér busz a Petőfi utcába, élén Bulcsú tanár úrral. Mindenki elkapkodta a cserediákját, majd a rövid kis gála után mindenki szorgosan haza is szállította. Az én cserediákom (figyelem, a műsorszámban termékmegjelenítés található!) Szegedi Szilvi lett, akivel mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Hihetetlenül szimpatikus volt az egész cserekapcsolat. Már az elején, pedig én az újdonságokhoz gyakorta igencsak szkeptikusan állok. De itt nem volt miért. Csodás volt az, hogy mindenki ennyire közvetlen volt, s mint ahogy azt már korábban leírtam, így lett határtalan. A februári kirándulás nagyon jól sikerült (még azzal a kis intermezzóval is, ami Torockón történt, s amihez kellett egy bő hónap, hogy kiheverjem... :P), s jómagam is sokat tanultam. Megtapasztalni azt, hogy az előzetes ismeretség nélkül is lehet valami ennyire jó, s határtalan. Igencsak melengeti az ember szívét. Az, hogy nem csak a saját cserediákoddal ismerkedtél meg, hanem gyakorlatilag mindenkivel. Kriszti igencsak fontos szerepet töltött be már azon a kiránduláson is, igazán jóba lettünk.

Aztán áprilisban mi is visszalátogattunk, s megint sok dolgot láttunk. Emellett pedig megint viszont láthattuk azokat a diákokat, akiket mi egy pár hónappal azelőtt vendégül fogadtunk. A Farkas utcai templomos bemutatóra szerintem még hosszú éveken keresztül fogok emlékezni. A változatos kirándulások, amiknek részese lehettem már akkor. Aztán egy fél éves szünet következett, mígnem a Kolozsvári Magyar Napokra újra ellátogatott a csoport. Itt újra találkozni tudtam ismerős arcokkal. Krisztivel itt is egy kellemes estét töltöttünk. (Nem vagyok egy éjszakai szórakozóhelyekre járó fajta, de Krisztivel mindig kellemes volt elmenni. Mind a mai napig nem értem, hogy mi miatt.)

Aztán én azt hittem, hogy ez volt az utolsó ilyen Csokonais találkozó. De nem...

Még idén április elején is sikerült ellátogatni Debrecenbe, annak ellenére, hogy végzős voltam, s akkoriban csak reménykedni tudtam, hogy sikeresen veszem majd az érettségi akadályait. Azt hiszem, hogy ez az utolsó találkozás volt számomra a legminőségibb. Hiszen tudatosult bennem, hogy igen, ez az utolsó. Egy gyönyörű része volt a tanévnek, de az utolsó cserekapcsolat iskolásként...

És a legjobb cserekapcsolat.

A kirándulásainkat mindvégig a kultúra, a jókedv, s azt együttérzés vezérelte. Maradjon ez így továbbra is!

Nem szeretnék itt érzelgős sorokat leírni, mert nem tudom átadni hitelesen a belső érzéseimet. Mégis el kell mondanom, hogy az Apáczai és a Csokonai kapcsolata különleges. Ápolni kell, mert ezek a kapcsolatok sokszor többet érnek, mint egy regény. Valós helyzetek tárulnak az ember elé, s kötetlenül tudja megbeszélni érzéseit debreceni társaival. 

Aztán nemrégiben találkoztam a Csokonaisokkal egy pillanatra Kolozsváron. Először június végén, az érettségi előtt nem sokkal, illetve a Kolozsvári Magyar Napokon. Kicsit irigykedve néztem őket, hiszen az ember sokszor csak azután értékeli ami vele történt, hogy lejárt...

S most? Most vége. Holnap a Csokonaiban becsengetnek, egy új tanév kezdődik.

Új diákokkal, esetleg új tanárokkal. És sokan lesznek máshol már.

Kriszti eddig valahol Szegeden készül az egyetemre (kéne írjak Neked egy pár sort...) #holnap Rékája pedig ugyancsak máshol van. Nem beszélve az én osztálytársaimról. Mindenki továbblépett, máshova ment. Akárcsak a falka a Dzsungel könyvébe. Mégis az együtt töltött pillanatokat mindannyian féltve őrizzük szívünkbe, s néhány fotóval eszközeinken.

És a bejegyzést már egy közhellyé alakult idézettel zárnám, hiszen ez volt utolsó írásom (bár az eseményeket továbbra is követni fogom) a blogon:

"Megcélozni a legszebb álmot,
Komolyan venni a világot,
Mindig hinni és remélni,
Így érdemes a földön élni."
(Shakespeare)

Köszönöm, hogy ennek az élménynek része lehettem!