Újra – jelen esetben ez az örömöt és a megszokást egyaránt jelenti. Most a Rákóczi Szövetség jóvoltából kelhettünk útra, akik az útiköltséget állták helyettünk. Testvériskolánkat, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumot látogattuk meg, hogy a trianoni gyásznapról együtt emlékezhessünk.

Az út szervezése a szokásos módon zajlott: jelentkezések és lemondások, fellángolások és mellébeszélések egyaránt voltak – persze jegyzem az efféle „duma-embereket”, akiknek a szavát a továbbiakban már nem veszem komolyan. Végül összeállt a szükséges 24 fős diákcsoport, amelynek egyharmadát – hasonlóan a márciusi, szatmárnémeti utunkhoz – az osztályom adta, és ezúttal jelentős számban volt jelen az olasz tagozat is (7 diák). Több osztályból tevődött össze az utaslista, és vicces volt, de igaz: a csokonaisoknak ezúttal is Kolozsvárra kellett menniük, hogy megismerkedjenek – egymással. Sok olyan diák jelentkezett az útra, aki korábban még nem vett részt ebben a kapcsolatban. Még a kísérő tanár sem járt sem járt eddig Kolozsváron.

A buszunk fél kettőre érkezett a Csokonai udvarára. Gyorsan megtartottam még a 10/b osztályozó konferenciáját, majd indulhattunk is. Kicsit aggódtam a határellenőrzésről szóló, aktuális hírek miatt, de mindkét esetben kellemesen csalódtam. Odafelé a magyar rendőr annyira megörült, hogy a Csokonaiból vagyunk – ugyanis a lánya jövőre nálunk kezd humán tagozaton – hogy rövidre fogta az ellenőrzésünk, és a román kollégájának is átszólt, hogy a busz rendben, ne fáradjon a nézelődéssel. Egyébként is jó tempóban haladtunk szép kincses Kolozsvár felé, köszönhetően a sofőrünknek, Vilinek. Csucsán azért meg kellett állni a kötelező pihenőidőre, de mégis időben érkeztünk meg. Kolozsvár főterén már várt minket két kolozsvári kolléga: Bárdos Laci és Pócsai Sanyi, mi pedig gyorsan leszálltunk a buszról.

Itt megjegyzem, nem könnyű egy szervező tanárnak. Ha valamit csak négyszer mond el az tanárember, az még nem lépi át a diákság ingerküszöbét, azonban ha ötödjére is elismétli a közlendőt, akkor a gyerekek kikérik maguknak: ez már ötször el lett mondva. Nehéz belőni a tudnivalónkénti 4,5 hirdetési-közlési alkalmat.

Estére szabad programot hirdettünk a diákoknak, minket pedig szokás szerint a Bulgakovba hívtak vacsorára a kolozsvári kollégák. És szokás szerint, ezúttal sem foglaltak asztalt, így eleinte kissé szűkösen láttunk neki enni, de aztán javult a helyzet. Közben megérkezett még két apáczais tanártárs: Jakab Anti és Székely Géza is, így egy jó beszélgetés vette kezdetét. (A diákok azon része is itt vacsorázott meg, akik már kinőtték a KFC/McDonalds szintet.)

Ezután elfoglaltuk a szállást. Természetesen nem mindenki dőlt egyből nyugovóra. Az ébren maradókkal hosszan beszéltük a nap eseményeit, élményeit és a másnap várható programokat. Aztán próbáltam őket meggyőzni az alvás hasznos élettani hatásairól, amely nem volt könnyű, de néha a „disznó is győzhet sok ludat”, így lassan elcsendesedett a szállás.

Másnap az ébredés-ébresztés és a reggelizés sem csúszott sokat, így időben érkezhettünk meg az Apáczaihoz. Itt kezdetét vette a tulajdonképpeni program. Bár az épületben egyszerre zajlott az érettségi, a felújítás és az év végi zárás, mégis a legkisebb jelét sem tudtam felfedezni annak, hogy itt minket nem várnának. Egyébként több diák már este is kijött a debreceni barátaihoz, sőt az olyan „régi motorosok”, mint például Szabó Atti, érettségi előtt és után (szinte épp csak nem helyette) is velünk voltak.

Túl sok idő nem volt a műsorig, így gyors beéneklés és átöltözés következett, majd a lámpalázas fellépők meggyőzése arról, hogy álljanak föl a színpadra, hiszen a nézőtérről nehezebb előadni a verseket, dalokat.

Mire elkezdődött a megemlékezés, addigra az Apáczai dísztermét megtöltötték a csokonaisokkal közösen az apáczaisok, köztük az olyan régi ismerősök is, mint Hatházi Soma. Én a saját diákjaimmal fehér felsőt beszéltem meg azoknak, akik nézők voltak, és teljesen fekete ruhát a fellépőknek. Így azt hiszem, sikerült elérni egy alkalomhoz illő, egységes megjelenést a színpadon, amelyet egy szerintem hibátlan fellépés egészített ki, így a taps sem maradt el.

Megtudtuk: ez volt az utolsó esemény a díszteremben, mert az átalakítás miatt megszűnik, pontosabban majd két tanterem formájában fog újjá születni. A deszkákon állva érdekes volt arra gondolni: itt adtuk elő tavaly a Karnyónét, és itt volt három egyéni kiállításom is. Talán fura, de hiányozni fog ez a díszterem.

A műsor után könnyebb ruhákra váltottunk, majd következett egy rövid (bár néhány diák szemében hosszú) városnéző séta a Farkas utca-Egyetem utca-Főtér vonalon, Jakab Antal tanár úr jóvoltából. A Mátyás-szobornál aztán az éhesebbeket elengedtük, és az érdeklődőbbekkel még bementünk a Szent Mihály templomba, illetve megtekintettük Mátyás király szülőházát.

Az idegenvezetést az időközben megérkező Pócsai Sándor tanár úr fejezte be, majd ebédelni javasolta a testvére által üzemeltetett éttermet, amely Kolozsvár legrégebbi lakóházában működik. Ez már önmagában is tetszett, de a berendezés is teljesen rendben volt. Ide velünk tartott a teljes „olasz szekció” is, és mindenki a menüt kérte: paradicsomlevest és mustáros csirkemellet.

Villámlátogatás volt ez, talán kissé feszes tempóban, így gyorsan eljött a búcsú ideje. Ezúttal nem, fájt (annyira), hiszen úgy köszöntünk el: két hónap, és jövünk. (Ígéretünket nem fenyegetésnek szántuk…) Anti egyébként már most elkezdte szervezni a Magyar Napokat, és engem is megkért erre.

A hazaút lényegében eseménytelenül telt: kötelező pihenő Királyhágón, gyors megállás még Nagyvárad előtt, a határon pedig egy olyan magyar rendőr, aki a diákcsoport szó hallatán rövidre fogta az ellenőrzést, és engedett minket tovább. Így időben értünk haza.

Egyetlen egy dolog kapcsán volt csak hiányérzetem: látogatásunk jellege, rövidsége és a közös szállás miatt ezúttal nem tudtak diákjaink új kapcsolatokat kötni a kolozsváriakkal. Bár igaz, sok apáczais ismerős eljött, hogy találkozzon csokonais barátaival.

Összességégében egy rövid, de eseménydús két napot töltöttünk Kolozsvárott, és az előzetes aggodalmakkal ellentétben a határon is gyorsan átjutottunk (oda és vissza irányban is), és a kanyarót sem kaptuk el.

A Debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium és az Apáczai Csere János Elméleti Líceum barátságának következő állomása a Magyar Napokon várható…