Testvériskolánk szíves meghívására idén is ellátogattunk a Kolozsvári Magyar Napok végjátékára (augusztus 19-21).

Az utazás szervezése a szokásos módon zajlott: három hónapja még egy nagy buszra való jelentkező volt, de mire a tettek mezejére és a busz lépcsőjére kellett lépni, erősen csappant az érdeklődés és apadt a létszám. Olyanok is visszaléptek az úttól, akik korábban úgy nyilatkoztak: mindenképpen ott akarnak lenni a Magyar Napokon. Mások azt mondták: most nem jönnek, de legközelebb biztos, hogy igen. Nem lepne meg, ha a következő út alkalmával csak két dolog hiányozna náluk: a biztos, és az igen.

De nem foglalkoztam sokat ezzel, hanem az érdekelt, kik azok, akik vállalták az utat. Összesen nyolc fiatal jött, köztük három leendő kilencedikes. Lassan már hagyomány lesz belőle, hogy a Kolozsvári Magyar Napokon avatjuk a legelszántabb, legéletrevalóbb gólyáinkat?

Két kolléganőmmel voltunk a kísérő tanárok, és velünk tartott még egy barátom is.

Utóbbi időkben szokássá vált a határokon való engedély nélküli keresztül-kasul mászkálás, mi mégis a törvényes utat választottuk. Becsületes szándékunkat és érvényes papírjainkat gyors átengedéssel díjazták a határőrök. A buszon ekkor még nagy volt a csend. Élesden és Csucsán is megálltunk egy kávéra, az utóbbi hely már szokásosnak mondható az utazásaink során. Innen már felhívtam Pócsai Sándort, hogy egy óra és ott vagyunk.

A busz közben megélénkült: hallható volt, hogy az ifjúság jól érzi magát. (Természetesen mi sem szomorkodtunk.)

Gyalun az út mentén látható egy bronz román katona, amely maga elé bambulva kitartóan fogja sisakját (mintha azon gondolkodna éppen, hogy épp ki a szövetséges, és ki az ellen...) A szobor látványa mindig örömmel tölt el, hiszen tudom: innentől már csak fél óra Kolozsvár. (A második világháborús román emlékművet úgy hívom magamban: Most akkor melyik oldalon is állok?)

Az Apáczai udvarára érkezve kicsit várakoznunk kellett. Kolozsvári tanártársaink szomorú kötelességüknek tettek eleget, egy tanárnő temetésén voltak. Közben érkeztek az apáczais diákok, és összeismerkedtek egymással az újak. Sanyi, Anti és Alpár a temetés után egyből hozzánk jött – ezt nem vártuk el, de nagyon jólesett, hogy fogadtak.

A busztól a szállásunkhoz, majd onnan Pócsai Sanyihoz mentünk, ahol finom estebéd várt minket, és természetesen vidám beszélgetés. Aztán újra a belváros, és belevetettük magunkat a Magyar Napok forgatagába. (Amiből aztán csak két nap múlva sikerült kikeveredni…)

Este természetesen Bulgakov, de más magyar vendéglátóhelyekkel is ismeretséget kötöttünk ezen a hétvégén.

Szombaton délelőtt a főzőverseny következett a programok sorában. Én egyből a Kolozsvári Vasutas szurkolóinak a sátránál kezdtem, de utána igyekeztünk mindent megkóstolni. Közben a Házsongárdi temetőbe szólított minket a program, ahol egy alapos idegenvezetést kaptunk.

Az ebédet követő pihenő után a társaság kettévált: a többség a Magyar Operába ment, meghallgatni az apáczaisok előadásában a Hairt, én pedig a Korunk Galériában voltam egy kiállításmegnyitón. Szombat este Anti hívott meg minket egy étterembe, majd az Ákos koncert következett. Az estét egy zenés-táncos összejövetel zárta az olimpiai udvarban. Azt hiszem, mondhatom: ez volt a hab a tortán.

Vasárnap újra Sanyiék vártak minket, mégpedig egy finom rántottás reggelivel. Utána lassan összeszedtük a diákokat: Kacsó Viviéket például Tordaszentlászlóról kellett behozni, mert hétvégén nincsen hivatalos járat onnan Kolozsvárra.

És elérkezett a köszönés, a már szokásossá vált könnyekkel. Akik most jöttek először, ők is összebarátkoztak a kolozsvári diákokkal. Majd az indulás, és összenéztünk: a léc megint magasabbra került. Hogy tudnánk ezt a kedves fogadtatást viszonozni? Öt hetünk van a válasz megtalálására…

Köszönünk mindenkinek mindent!