Lassan egy hete annak, hogy már nem vagyunk együtt... Lassan egy hete annak, hogy átléptük a magyar határt, és csak néztünk ki a fejünkből. Egyesek aludtak, mások meg a családtagjaikat értesítették arról, hogy természetesen továbbra is él nemzet e hazán, és nem kell aggódni.

            No, de ne fussunk ennyire előre a történésekkel. Hiszen csütörtökön reggel kilenc óra pár perckor 21 diákkal indult útnak a busz Debrecen felé. Mindannyian arról beszéltünk, hogy mit csinálunk majd Debrecenben, illetve az utazás alatt. Egy valamiben megegyeztünk... Hogy templomot nézünk, no meg szórakozunk. De azt nem a templomnézéskor... A viccet félretéve, egészen konkrét elképzeléseink voltak arról, hogy mit szeretnénk ott csinálni, és úgy érzem, hogy nem csak azokat tudtuk véghezvinni, hanem sokkal több más, csodálatos dolgot. A határon eléggé soká időzött a buszunk, ugyanis biztosra szerettek volna menni a hatóságok, hogy semmilyen illegális, vagy illegálisnak tűnő dolgot nem csinálunk. 3 kerek órát várakoztunk, legalábbis az én feljegyzéseim szerint. Így az út ténylegesen hosszúnak tűnt. Az édes megérkezés pillanata valamikor 5 óra tájbankövetkezett be. Az 50 személyes buszunk befordult a Csokonai gimnázium elé, ahol lelkesen integető kezek lendültek a magasba. Mi meg örömmel szálltunk le, és borultunk egymás nyakába. Egy rövid bemutató után állófogadásra került sor, ahol mindenki kedve szerint terhelhette gyomrát jobbnál-jobb kajákkal, és nyomtathatta le üdítővel. Kedélyes beszélgetések sorozata következett. Mosolyogva idéztük fel a kolozsvári emlékeket, és forrt a levegő, a tervezésektől. Aztán egy fél óra múlva, már kiürült az iskola, mindenki elment a fogadó társához. Én Krisztiékkel mentem haza. Azt hiszem,hogy az a Suzukival való utazás benne lesz a top 10 utazásos emlékemben. :) Bár, végülis jó emberek kis helyen is elférnek. Mondtam én akkor, és ezt csak azután éreztem meg, amiután már nem vagyok ott. A jó embereket, akik hiányoznak. Persze, ha szerencsém van Műllerrel meg Attikával holnap összefutok majd, és mondhatom nekik, hogy "Te sem vagy bicikli", erre meg azt kapnám, hogy "Élvezd jól magad.", de akkor sem lesznek ezek a beszólások, replikák ugyanolyanok. Már a "de szép macska vagy, ,Sanyi" sem az igazi. Sőt, azt hiszem, hogy Rúzsa Magdi Tejútja sem hangzik úgyanúgy, mint ott. És nem a rossz rádióadás miatt. Szóval, visszatérve a múltban, aznap este egy kedélyes, kis, ám hangulatos józsai kocsmában találkoztam Krisszékkel (remélem nem zavarja a megnevezés... Ha igen, írj, jó ha tudom). Ezután a nevezetes Cactusban töltöttünk el néhány csodás órát, ahol még jobban megismertem azokat, akik társaimat fogadták. Aztán éjfél környékén elszéledtünk, mindenki hazament, hogy aludjon, hiszen másnap korán kellett kelni....

Pénteken, kicsit elnéztem az órát. Igazából amikor lefeküdtem, már akkor is péntek volt, de tartom azt a hiedelmet, miszerint akkor van másnap, amikor becsukjuk a szemünket és alszunk. Másként nincsen értelme. :)         

Szóval péntek reggel 8-ra kellett odaérni. Krisztiék vittek be, azt tudom, hogy már akkor lógott az eső lába, aminek én felettébb örvendtem, mert a fordítottbőr-cipőmet, a nagyon elegáns, ám mit'tom én milyen bőrcipőre kellett cseréljem. Azért aznap még túléltem a cipőcserét. Az iskola elé beérve, a többiek esernyőjére lettem figyelmes. Attika kétszer felém pattintotta (félautomata esernyőről beszélünk) a sajátját, amiért természetesen megkapta tőlem a dicsérő szavakat, és üdvözletemet rokonai fele, ám hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami hiányzik. Aztán, meg rájöttem, hogy a tárcám, (nem kell megijedni, megkerült..) és kicsit megsavanyodva ugyan, de belevágtam, belevágtunk a körútba. Először az egyetemet néztük meg. Készült is sok díjnyertes kép ott, ide csak ez az egyet teszem be. Aztán voltunk a Református Kollégiumban, és természetesen a Nagytemplomban is. Igaz, én majdnem félévente megfordulok Debrecenben, de a templom tornyában még nem jártam. Nagy élmény volt számomra. A városnézés után szabadprogramot kaptunk, aminek keretén belül elmentünk egyet ebédelni. Krissz három fiával (Mülcsi, Atti, s én ), no meg Erikával egy közeli vendéglőbe mentünk, miután lejártuk a lábunkat… A nagy keresés eredménye végül csak egy kinti, ám igencsak hangulatos étkezés lett. Ezután nem sokkal Székely Géza tanár úr kiállításának megnyitójára mentünk, ahol egy rég nem látott arccal találkoztunk, Áfra Jánossal. Járt ő már Kolozsváron is, és találkoztam már vele média rendezvényeken is. Számorma hihetetlenül szimpatikus író, aki kedves és művelt. A lányok még hozzátennék, hogy „szép”, de én ezt kihagyom a jellemzésből. A megnyitó igencsak viccesre sikeredett, úgy érzem, hogy Alexandra szavalata volt kb. az, ami egy ilyen rendezvényen megfelelt az elvárásoknak (Áfrának ez a foglalkozása, őt nem számoljuk..), ezenkívűl még iskolánk tanára is szólt pár szót, majd versekkel színesítette a hangulatot. A megnyitó végeztével a Csokonai gimnázium aulájába tértünk vissza, ahol mindenki bemutatott a másiknak valamit. Mármint a két iskola. A Csokonias rendezvény igencsak szép, és érdekes volt, a mi rendezvényünk sem volt ám kutya, ritka viccesre sikeredett. A bemutatónk részleteibe nem mennék bele, maradjunk annyiban, hogy rendhagyó módon adtuk elő. A bemutatók lejártával mindenki elment haza, hogy kipihenje az aznapi fáradalmait. Legtöbben még erre-arra elmentünk, engem például az est folymán Kriszti és két diákja látogatott meg, akikkel jót beszélgettünk, majd egy esti városnézére mentünk. Vagyis kocsmakörútnak készült, de mivel minden szórakozóhely tele volt, így leginkább az utcát néztük, majd 2 felé Józsára értünk, busszal.

Szombaton indultunk el Felvidékre, Sárospatak, Királyhelmec, majd Borsi felé véve az irányt. És Széphalomban szálltunk meg.

Igencsak szép dolgokat láttunk, a sárospataki kastély gyönyörű volt! A kastély megnézése után egy rendkívül ízletes jó rántott sajtot ettem áfonyamártással. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis helységben ilyen jót lehet enni. S még penészes sem volt. A kajálás alapjáraton nem ekkora dolog számomra, itthon is kapok enni, mégis valahogy a debreceni és a sárospataki ebéd másként esett, mint az itthoni vendéglői ebédek. Ezután Királyhelmecre mentünk, ahol egy sétát tettünk, a templomot kívülről, a dombot alulról, míg a helyi kávézót belülről tekintettük meg, igaz a kevésbé történelmi erejű kávézót, és nem pedig a híreset. J Ezután Borsira mentünk, ahol egy igencsak gyors, és tömör bemutatót kaptunk az ott élők hogy létéről, illetve különösen színes módon nyertünk betekintést a történelembe. Megtudtuk a helység nemzeti összetételét is, illetve azt is, hogy mi történt a Rákóczi-szoborral, és hogy miért nem történhet meg újra a kidőltése. Ezután Pócsai tanár úr apukájának két festményét is megtaláltuk, amiből sajnos csak az egyiket fényképeztem le, ám ezt muszáj beszúrjam a bejegyzésbe, hogy a leírt dolog hiteles is legyen. Borsin zárásként a nehéz történelmi tényeket egy kis borpárlat segített megemészteni, ami számomra olyan volt, mint az egészségügyi szesz. Újabban élménnyel gazdagodtam.

Amikor Széphalomba befordult a buszunk, már igencsak késői órát írtunk. Nagyon szimpatikus kis panzióba vezetett utunk, ott töltöttük az éjszakát. Nem mennék bele mélyebben az éjszakai eseményekbe, viszont igencsak érdekes és őszinte beszélgetéseknek voltam hallgatója. Úgy érzem igencsak sokan jó nagy plusszal indultunk másnap haza.

Vasárnap reggel eléggé korán volt a reggeli, majd Kolozsvár felé vettük az irányt, bár az út hosszú volt még Magyarország területén belül is, úgy éreztem percek alatt elszállt. De nem csak a vasárnap, hanem a teljes négy nap, amit együtt töltöttünk.

Elmondhatom, hogy ez a rövid időszak olyan pluszt adott, hogy  még jó ideig ebből fogok építkezni, és erre fogok visszagondolni a félévi dolgozatokra való felkészülés közben, mármint nem tanulás közben, mert azt nem igazán értékelik tanáraim, de szabad pillanataimban biztosan erre. Hála a Fennvalónak, mindannyian értékekkel gazdagodva tértünk haza, és várjuk a következő közös találkozót, amire, ha jól hallottam, nem kell olyan sokat várni. Addig pedig nézegetjük az együtt készült képeket, és gondolkozunk azon, hogy a következő alkalommal mit is fogunk együtt csinálni.