Csütörtök

Reggel a tegnap este sült vagdalttal villamosozok a suli felé. Napok óta várom már a kolozsváriakat a programban részt vevő diákokkal és tanárokkal. Azon jár az eszem, hová tudna állni a busz, hogy nyugodtan leszállhassanak a barátaink. Ahogy befordul a kettes villamos a gimnázium elé, fény gyúl az agyamban: a tűzoltósági felvonulási kapu! Sietek is Erzsóhoz, hogy aztán ketten igyekezzünk az intézmény-működtető helyi képviselőjéhez, előadni a kérésünk. (Csokonai korlátfája szerencsére gyorsabb, mint Mikszáthé…) Ő nemcsak engedélyt ad, hanem parkolásra is javasolja az iskolaudvart – természetesen helyet adva a tűzoltóknak is. (Bízva abban, hogy nem kell jönniük.)

Nem a mai óráim jelentik pedagógiám csúcsát. Az eszem a Kolozsvár-Debrecen autóúton jár. Rendszeresen tartom a kapcsolatot a kolozsvári tanárkollégákkal, hogy épp hol járnak. (Hab a tortán, hogy ezeknél a hívásoknál úgy visszhangzik a telefonom, mintha egyszerre mindkét ország rendőrsége érdeklődne a cserekapcsolatunk iránt… De hát, ez is egyfajta elismerés…). Nagy lendületük a határon törik meg, ahol nagyon szigorú ellenőrzés alá vetnek mindenkit, aki becsületes szándékkal és érvényes papírokkal akar átlépni egyik államból a másikba. A gyerekek közben a fülemet rágják, hogy mikor érkeznek már a kolozsváriak. Ez persze engem is nagyon érdekel…

Elkészül közben a vendégfogadásra a terítés. De kétszer egymás után le tudnánk szedni és visszapakolni mindent, mire jön a kedvező hír: a városba értek! Ekkor már minden diák a kapuban tobzódik, és várja a várva várt busz érkezését. Amikor aztán megjönnek, határtalan a boldogság! Öröm látni, hogy a régi ismerősök mellett az új résztvevők is mosolyogva köszöntik egymást, köszönhetően a megelőző internetes beszélgetéseknek. Gyorsan bepakolunk a gimnáziumba, majd következik az iskolabemutatás. Utána a gyerekek uzsonnáznak, majd mennek a családokhoz, mi pedig az igazgatónőnél beszélgetünk egy keveset.

Hosszabb eszmecserére nincs most idő, mert a kolozsvári tanárokkal és a buszuk sofőrjével együtt, két kocsival indulunk Püskiné Ágihoz Ebesre. Itt egy hibátlan bográcsos vár minket. Éhes vagyok, és gyanútlanul még egyszer szedek. Elkerekedik a szemem, mikor Ági még nem a desszertet, hanem a sülteket hozza! Távol álljon tőlem szeretett kolléganőm háziasszonyi mivoltában való megsértése, így abból is szedek, majd a desszertből is, a végén. A vacsoracsata második fordulója lezajlott. Egy következő helyszín mindenképpen én leszek!

Este a kolozsvári tanárokkal még csapunk egy „férfias sétát” a belvárosban, majd hajnalban nyugovóra térünk.

Péntek

Csakúgy, mint tavaly, idén is a szállásukon köszöntök jó reggelt a kolozsváriaknak. A panziós hölgy engem is a reggeliző asztalhoz ültet, és élek is a lehetőséggel. Már csúszásban vagyunk, ezért Dénes kocsival értünk jön.

A gimnáziumban bevárjuk a csellengő diákokat, majd indul a városnéző séta. A felkészült diákjaink jól beszélnek, bár a munka legjavát Darányi Réka végezte. Mindenki beszédét ő írta meg. A Nagyerdőn kezdünk az Egyetemnél, majd a Kollégium és a Nagytemplom következik. Sétánk a Szent Anna Székesegyházban ér véget. Eddigre már a belvárosban vannak a fogadó diákok, akik ebédelni viszik kolozsvári diáktársukat. Mi az Aranybika svédasztalos ebédjét választjuk. Mindenből csipegetünk/eszünk, élünk a lehetőséggel, amit az Üvegterem asztalai nyújtanak.

Nincs túl sok idő Géza kiállításáig, de Pócsai Sanyi kérésére megmutatom neki a DVSC zárt szurkolói klubját, ahol megiszunk egy kávét. Utána villamossal utazunk a megnyitó helyszínére. Szerencsére a tavalyitól eltérően most minden diák el is jön az alkalomra, amely hangulatosra sikerül, többek között a fellépőinknek: Tóth Szandinak és Szegedi Szilvinek köszönhetően.

Húzós a nap, mert miközben még a kiállítóhelyen muszáj maradnom kultúrdiplomáciai okokból, a kolozsváriak már készülnének a délutáni gálára. Szerencsére velünk van Kun Kriszti, aki segít. (Elég sokat komolyodott, mire elvégezte a gimnáziumot – de annak idején volt is vele dolgunk bőven…) Elkíséri a fellépő Apáczaisokat, én pedig odatelefonálok a portára, hogy adjanak oda neki minden szükséges kulcsot, majd én utólag aláírok mindent. (És közben megállás nélkül fényképez, csakúgy, mint Kolozsváron februárban.)

Mire megérkezünk a tanárokkal, nagy a sürgés-forgás, versenyt kell futni az idővel. Örömteli, hogy más kollégák, sőt szülők is érkeznek az „Apáczai Gálára”, amely nagyon színvonalasra sikerül. A kolozsváriak felépítik a Farkas utcai templom embermagasságú mását, és történelmi áttekintéssel érkeznek. Püskiné Ági Apáczai Csere János munkásságát járta körbe kellő alapossággal, és sikeresen be is tanította a darabot a diákjainak. A végén nagy nevetés fogadja az 5 perc pedagógiatörténet című műsorunkat. A darabon még a helyszínen is változtatok, így a megújított Csokonain még a fellépők is meglepődnek, és nevetnek, annak ellenére, hogy színésznek nem szabad…

Este már vár minket a Régiposta Étterem, ahol a finom vacsora után a cigányzenekar jóvoltából nótázunk is egyet, majd néhány kollégával irány a belváros!

A ma estét csöndesebbre fogjuk. Nem úgy a diákok. Néhány lány állandóan felhív, de egyre kevesebb értelme van a beszélgetéseknek, mert csak viháncolnak és sikongatnak. Le is veszem a hangot a telefonomról. Nem úgy, mint Pócsai Sanyi, aki kap egy nem kért hajnali ébresztőt. (Reggel az én telefonom 19 nem fogadott hívást jelez!)

Szombat

Indulásra gyűlünk a gimnáziumnál. A fél nyolcas indulás majdnem egy órát tolódik, mire minden diák előkerül. Nem is lenne nagy baj, ha Nyíregyházán nem szaladnánk dugóba. A Sárospataki Kollégiumban időhöz vagyunk kötve, de végül megérkezünk.

A Kollégiumban kapunk egy alapos vezetést, majd a Várfalakat nézzük meg. Itt a kolozsváriak adják elő beszámolóikat, majd ebédidőt kapnak a diákok. (Érdekes, enni menni szaporábbak a lépteik, mikor a múzeumba tartanak…) A kollégáknak az V. Andrást javaslom, ahol finom húsleves és pörkölt az előre lebeszélt menü, mellé persze ital egyénileg. (Ekkor még nem tudjuk, hogy estére kevésbé ízletes vacsorát sikerült szerveznünk…)

A diákok egy jelentős része beleszalad egy nagyon lassú kiszolgálásba, de megnyugtatjuk őket, hogy nincs baj, egyék meg kényelmesen, amit kikértek. Délután Királyhelmecre megyünk át, ahol városnézés a program, majd a Csonkavártól lesétálunk a Privát Étterembe. Itt mindenki kap egy üdítőt az elmaradt réteskóstoló árából. Ezután Borsi következik, és Rákóczi-kastély, ahol már mindenki fáradt, kivétel Kázmér Pista, a Magyar Kultúra Lovagja címmel rendelkező muzeológus.

Sátoraljaújhely-Széphalomban van a szállásunk. Beköltözés, szobaelosztás után vacsora. Mit tagadjam? 16 évesen készítettem így ebédet, aztán szerencsére továbbfejlődtem. A vacsora után meglátogatjuk az étterem presszó részét. Erzsó jó tanár módjára felméri a terepet. Egy szem kolozsvári leányka szürcsölget egy kis pohár boroskólát a helyen. Ennek láttán csúszik ki Erzsó száján az elhamarkodott kijelentés: „Úgy látom, ez csöndesebb este lesz, mint a torockói…” Szinte kapásból válaszolom: „Azért még ne kiabáld el a dolgot!” Még tisztázom a pultos ismerősömmel, hogy a gyerekeknek azért ne adjon ki italt, majd elindul a szombat esti láz.

A szállásról a diákok később lejönnek, és próbálnak kibontakozni, de mi bontakozunk ki helyettük. Ellenőrzésünk alá vonjuk a zenegépet és a táncteret. A diákok nem tehetnek egyebet: szüleik korosztályának zenéjére ropják a táncot. Még a Csokonai Gálára készített PaDöDő tánc is bemutatjuk, majd lassan nyugalmat adunk a bőven túlórázó pincérnek.

A szállás előtt még áll a bál hajnalban is. Jakab Antival közös erővel aztán a szállás felé hajtjuk a legelszántabb bulizókat is. Szerencsére ekkor már a többség alszik.

Vasárnap

A hajnalig tartó mulatás ellenére mindenki rendben és egyben ébred. Azért segítek nekik: ébresztő gyanánt bekopogok minden szobába. Gyors kávé a presszóban, majd vissza a szállásra, ahol találkozom Erzsóval. Vele még egy kávé, majd jöhet a nyolcra kért reggeli. Amilyen gyönge volt a vacsora, olyan finom a svédasztalos reggeli. A kilenc órás indulás is majdnem pontosan megvalósul. Indulás előtt Kun Krisztivel még megnézzük a szobákat, hogy mindenki kitakarított-e, és lehúzta-e az ágyneműt. Az egyik szobában jön a meglepetés, két békésen alvó kolozsvári lány formájában. Kriszti kelti őket. Ijedten ülnek fel az ágyban… Ahogy felfogják, mi a helyzet, az Úr nevét hiába szájukra veszik, majd tempós készülődésbe kezdenek. Becsületükre szóljon, negyed óra múlva már velünk vannak.

Megnézzük a Kazinczy-mauzóleumot, majd indulunk haza. A buszon az álmos ébredés hangulatát mintha kezdené átvenni a fájdalmas búcsúé… Tokajban még pihenő- és ebédelő időt adunk a diáknak, majd utoljára még énekelünk egyet. Az Ismerős arcoktól a Nélküled kórusban éneklése találó befejezése a (kétszer) négy napnak. A Tesco parkolóban aztán több helyen törik a mécses, és ebből érezzük, hogy jó úton haladunk, jól csináljuk a testvériskolai kapcsolatot.