Testvériskolánk, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum meghívására ismét a „kincses városban” töltötte a hétvégét négy fős csapatunk: Burai Levente, Molnár Botond, Popovics László, Szabó Bence (10. E osztály). A szakmai felkészítő és vezető Kalóné Lizák Viktória tanárnő volt, míg a járművezetői és kísérőtanári szerepet Éles Bulcsú és Molnár Dénes tanár urak vállalták magukra.

Április 21-én, pénteken kora délután kelt útra a csapatunk, és jó időben érkezett Kalotaszentkirályra, ahol egy hangulatos fogadóban került sor a vacsorára. Estefelé foglaltuk el a tavalyról már ismerős, Szamos-parti szállásunkat Kolozsvárott.

Bőséges reggeli után a Hója-erdőbe indult a csapat, ugyanis idén itt lett megszervezve a vetélkedő. Ezúttal is újra osztották a csapatokat és a kísérő tanárokat, majd kezdetét vette a verseny. Két óra állt rendelkezésre, hogy a 15 állomás feladatai közül minél többet teljesítsenek a csapatok.

Kora délután ért véget a vetélkedő, amely végig szép tájon és jó időben zajlott. Diákjaink apáczais társaikkal a Református Kollégium étkezdéjébe indultak, ami után városnézés várt rájuk. A tanárokat Kolozsvár egyik leghangulatosabb érttermében, a kerék Csárdában látták vendégül a szervezők. A szombati nap hivatalos része a Mikó Étteremben zárult, ahol a tavalyi címvédővel, a debreceni Refi csapatával együtt, közösen megvacsoráztuk, közben hosszan tárgyalva a nap élményeit.

Vendéglátóink jóvoltából ismételten bőséges reggeli várt minket a szálláson, majd útra keltünk. Élményekkel telve, kora délután érkeztünk haza.

Izgatottan vártuk a szerdát, ugyanis ekkor tudtuk meg az eredményt: 11 szenior (középiskolás) csapatból a 4. helyen végeztek diákjaink!

Köszönet a Csokonai Gimnázium Alapítványnak a támogatást, az Apáczai Líceumnak pedig a szeretetteljes és mindenre kiterjedő vendéglátást!

2022 tavaszán hallottam először iskolánk cserediák programjáról. Engem is érdekelt a dolog, de sajnos akkor nem adódott lehetőségem arra, hogy én is fogadjak egy diákot a debreceni iskolából. Viszont volt alkalmam megismerkedni egy-két csokonais diákkal, annak köszönhetően, hogy az osztálytársaim fogadtak.

2022 őszén ismét előkerült a téma, mivel most rajtunk volt a sor, hogy meglátogassuk Debrecent a testvériskolai kapcsolat keretén belül. Mivel még maradt hely, felvetődött a kérdés, hogy lenne-e valaki, aki úgyis menne, hogy nem fogadott. Én jelentkeztem, mert még nem jártam Debrecenbe és kíváncsi voltam, hogy milyen.

Eleinte izgultam, hogy jól fogok-e egyezni a lánnyal, aki engem fogad, de szerencsére nagyon jól megkaptuk a közös hangot. A családja is nagyon befogadó volt, szinte mindent megtettek azért, hogy „otthon” érezzem magam. Igazán tetszettek a különböző tevékenységek is, amiken részt vettünk, de ami igazán nagy élmény volt számomra, az a városnézés és az október 23-i megemlékezés.

Örülök, hogy én is ott lehettem és új élményekkel, barátságokkal gazdagodtam.

„Nyolc éve már amikor átléptem kapuján” ötlöttek eszembe az ismert ballagási dal sorai, amikor néhány hete (ismét) a kolozsvári Apáczaiban jártam. Aztán eszembe jutottak az első látogatás emlékei, majd a másodiké, a harmadiké, a sokadiké… na és természetesen a visszafogadásoké…

2014. szeptembere. „Akkor még nem sejtettem” (Pelikán elvtárs szófordulatával élve), hogy milyen folyamat indult el akkor… akkor, amikor először léptem be, néhány tanártársammal és diákommal együtt, az Apáczai Líceum kapuján. Már akkor is diákoknál aludtak a diákok, és ezt igyekszünk azóta is így szervezni, ha lehetséges. (Aludtunk már Kolozsváron és Torockón is bérelt szálláson, de mindkét alkalommal megtalálták a találkozás lehetőségét azok, akik akkor már ismerték egymást.)

Elválaszthatatlan a történettől a Magyar Napok. 2015 tavaszán – amikor először fogadtuk vissza a barátainkat – akkor hallottam először erről az eseményről. Azóta már egyértelmű: ha augusztus vége, akkor Kolozsvár! Egyedül a rémes 2020-as esztendő az, amelyik megakadályoz engem ebben. El is hangzott a következő esztendőben, a KMN keretein belül, az Apáczaiban nyíló kiállításomon: „Az, hogy 1920-ban elszakítottak minket egymástól, azt már valahogy megszokta az ember, de az, hogy ez száz év múlva – másként ugyan – de megismétlődik – az még most is bosszant engem”

Testvériskola… nem tudom már, hogy mikor született meg ez az elnevezés, azt meg főleg nem, hogy honnan jött. Azt azonban tudom, hogy már az első visszafogadás alkalmával nyilvánosság előtt megfogadtam, hogy amíg Csokonais leszek, rajtam nem fog múlni a kapcsolat.

A diákok… mert nemhogy nem szabad őket kihagyni ebből az írásból, majdnem hogy velük kellett volna kezdeni. Mert ha nem lennének mindkét oldalon nyitott, kezdeményező diákok, akik akarnák ezt a kapcsolatot, akik igényelnék a folytatást, akkor talán nem beszélhetnénk testvériskolai kapcsolatról, és csak a tanárok járnának össze, baráti alapon. De szerencsére az újak között is mindig feltűnik néhány fiatal, aki a régiek nyomába lépve, tovább viszi a kapcsolatot. Ez pedig akkor is igaz volt, amikor két év kényszerszünet után úgy érkeztünk Kolozsvárra, hogy a tíz diákból csak egy ismerte ezt a kapcsolatot. A „régiek” ugyanis úgy ballagtak el, évről évre, mindkét oldalon, hogy ismert okokból nem „termelődhetett ki” úgy utánpótlás, mint ahogyan az korábban, évről évre a szokott módon történt.

Idén úgy alakult, hogy hét alkalommal is járhattam a kincses városban. A hatodik látogatás alkalmával, a Lácacsékei Művésztelep kiállításmegnyitója kapcsán beszélgettem a falu polgármesterével (valamint az Apáczai igazgatójával), és az csúszott ki a számon, hogy „nálunk, Kolozsváron”. Ekkor mentségemre azt mondtam, hogy én már félig-meddig itthon érzem itt magam… (ebben Alpár ott és akkor meg is erősített).

Mit is írhatnék így év végén, túl a Megváltó születésének ünnepe után, közeledve az éves összegzésre, magunkbanézésre és előretekintésre egyaránt okot adó szilveszter előtt, mint azt, hogy Áldott ünnepet és egészséges, sikeres – valamint közös találkozásokban és programokban gazdag – új esztendőt kívánok!

Elsősorban az iskolai színjátszókörnek köszönhetem, hogy eljutottam Kolozsvárra és ott új embereket ismertem meg. Nagy örömmel és izgalommal vártam azt az időt, amikor viszonozhatom az engem vendégül látó emberek kedvességét.

Végül október 21. pénteken érkeztek meg a kolozsvári diákok.

Antóniával interneten tartottuk a kapcsolatot, ezért tudtam, hogy hasonló az érdeklődési körünk. Kíváncsisággal és izgatottan érkezett Debrecenbe, ezért igyekeztünk tartalmasan eltölteni az itt tartózkodását.

Első nap a kolozsváriak megismerkedtek az iskolánkkal, és velünk együtt tekintették meg az 1956-os ünnepi műsorunkat.

Ezt követően Antónia mind gasztronómiai, mind építészeti értékeinkből, mind a debreceni éjszakából igyekezett minél többet megtapasztalni. Felkerestünk éttermeket, ahol a kínálatból olyan ételeket kóstolt, amelyek újdonság voltak számára (pl. sárgaborsóleves).

Debrecen utcáit járva besötétedett, de Őt ez sem zavarta, sorra jártuk a nevezetesebb épületeket, tereket, szobrokat. Hatalmasnak találta a templomunkat, csodálattal nézte az egyetem főépületét, különleges látvány volt számára, hogy a várost nem veszik körül hegyek.

Kis pihenő után elmentünk egy szórakozóhelyre, nagyon jól éreztük magunkat és közben Antónia összehasonlította az otthoni és az itt élő fiatalok viselkedését. Közben kiderült, hogy néhány szót eltérően használunk (pl. smekker – menő).

Szombat reggel csoportosan mentünk ki Hármashegyaljára a Zsuzsi vonattal. A hűvös idő ellenére tetszett neki a „sík” táj.

A délutánt egy különleges palacsintázóban, a Nagyerdőn, az Egyetem és környéke bejárásával és a főtér kedvenc pontjainak újbóli megnézésével töltöttük.

Vasárnap reggel korán kezdtük a napot, mivel Antónia nagyon kedveli az állatokat és megtudta, hogy városunkban működik állatkert, mindenképpen szerette volna megnézni.

Ebéd után találkozott a csoport, és elhelyeztük közös koszorúnkat az emlékműnél, megnéztük a Nagytemplomot illetve a Déri Múzeumot, majd a Nagyállomásra siettünk. Igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni ebből a pár napból, és a visszajelzés nagyon pozitív volt, ami Antónia leveléből derül ki. („Köszönök mindent! Imádom Debrecent! Szerintem az egyetlen város, ahol az emberek a villamosok közt sétálnak és ahol a nagyerdő egy park, de zseniális! A jó kis éjszakai élet, az utcazenész éneklő bácsika, az állatkerti simogató már csak hab a tortán! Köszönöm a sok Túró rudit, a kedvenc desszertem lett! Az út hosszú volt, de minden perce megérte! Egy baj volt, hogy vége lett!”)

Véleményem szerint azért jók az ilyen cserediák programok, mert mindkét fél új tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodik.

Hosszú kényszerszünet után végre folytatódni látszik a kolozsvári Apáczai Líceummal kiépített testvériskolai kapcsolatunk. Ugyanis – nézőpont kérdése – most valósult meg az a visszafogadás, amelynek 2020 márciusában kellett volna bekövetkeznie… Az okokat tudjuk, itt és most nem is szeretném azokat megemlíteni. A lényeg, hogy végre jöttek! Ott Benedek, itt Lili a folytonosság jelképe. Ők ugyanis még megélhették azt az „igazi, határtalanulos” utazást, amire egy ideig nem lesz lehetőségünk. (Amely utazások, együttlétek elmélyítették a barátságot a két iskola diáksága között. …amelynek a lényege az együttlét, a cserediák-szervezés.)

Azok a csokonais diákok, akik idén júniusban még bizonytalan léptekkel indultak meg az őket elszállásoló, apáczais társaik felé, azok szinte már régi barátként várták őket vissza. Az alább következő néhány sor a visszafogadás három napját foglalja össze – természetesen fenntartva a jogot a saját szemszögre.

Két hetes szolnoki továbbképzés után a gimnáziumba visszatérve erőteljesen „Eddás” érzésem volt: „Terheim hegyekké nőttek, / Áttörni rajtuk nem tudok”. Annyi különbség volt a dal és a valóság között, hogy tudtam: nekem át kell törnöm a feladatok rengetegén, mindegyiket meg kell oldanom. Ezek között kiemelt helyen volt a kolozsváriak fogadása és az 1956-os ünnepség levezénylése is. Így aztán mozgalmas napok előzték meg a péntek reggelt, amikor is vegyes érzésekkel indultam munkába. Sikerülni fog a műsor? Időben ideérnek a barátaink? Jó lesz az idő holnap, Hármashegyalján? Mindenki jól fogja maghát érezni? – Ezek a kérdések jártak a fejemben.

Aztán egy jól sikerült első előadás után rohanhattam a kisvonathoz, elintézni a holnapi utat. Utána vissza a sulihoz, és még volt annyi idő, hogy az utolsó eligazítást megtartsam az állomásra kimenő fogadóbizottság „vezetőinek”, Gabinak és Zitának. (Nekik ezúton is köszönetet szeretnék mondani.) Ezután várt rám három tanóra, a szünetekben pedig folyamatosan tartottam a kapcsolatot a kolozsváriakkal. A MÁV egy háromnegyed órás késéssel járult hozzá a találkozóhoz. De végre eljött a pillanat, amikor Zita kíséretével végre megérkezett Anti és Sanyi. Eközben a diákjaink elvitték az apáczais társaikat ebédelni, mi pedig az iskolai étkezdében láttuk vendégül a barátainkat. Hamarosan következett az ünnepi műsor második előadása, amelyet már a kolozsváriak is velünk együtt tekintettek meg.

Ezt követően a diákok számára következett a szabad program, Sanyiék pedig a szállás elfoglalása és egy rövid pihenő után megnézték a DVSC-Érd kézilabda-mérkőzést a Hódosban (velem együtt). A meccs után nálam folytatódott az este, amelyhez (többek között) Erzsó és Dénes is csatlakozott.

A szombatot szabadtérre terveztük, amely így az időjárástól függve, igazi „dupla vagy semmi” esemény volt.  Már régen meg akartam mutatni a kolozsváriaknak hármashegyalját, és az ő júniusi sportnapjuk adta az ötletet a mai naphoz.

A többség vonattal közelítette meg a helyszínt, egy barátom és én pedig autókkal, ugyanis mi vállaltuk magunkra a főzést (csilis babot és paprikás krumplit terveztünk). Felszedtem Gabit, Zitát és Júliát, majd elindultam a helyszínre, amely azonban kissé eldugott, így nem könnyű odatalálni. (Cserébe, és talán éppen ezért épségben vannak a padok, az asztalok és a játékok.) Az említett három lány a kukta szerepét töltötte be reggel, a segítségükkel kezdtük el előkészíteni a főzést. Közben megérkeztek a többiek, és a tűzrakó hely lett a központ. Voltak, akik segítettek a főzésben, mások csak nézték a folyamatot, illetve a szabadtéri játék-alkalmatossággal és beszélgetéssel múlatták az időt. Néhányan elmentek a kilátóhoz, mások pedig egy tréfás ügyeségi vetélkedőn mérték össze a tudásukat, ugyanis időközben megérkezett egy testnevelés-szakos kollegám, a verseny kitalálója és lebonyolítója. (Köszönjük, Gergő!) A feladatok teljesítése jó hangulatban és sok nevetéstől kísérve zajlott le. Megtartottuk az eredményhirdetést is, és az időközben visszatért kilátó-látogatókkal együtt leültünk ebédelni.

A nagy csend jelezte, hogy mindenkinek ízlik az ebéd. A finom ízektől új erőre kapva közösen látogattuk meg a kilátótornyot. A látványért megérte a séta és a lépcsőzés. Ekkor ért vissza a barátom, aki kihozta a kutyáját. Bobi hamar közönségkedvenccé vált, nem is lehetett eldönteni, hogy ő élvezi-e jobban a helyzetet, vagy a vele játszó-foglalkozó gyerekek? Gyorsan el is telt a vonatindulásig hátralevő idő, így elpakoltunk magunk után, és elhagytuk a helyszínt. A diákok kisebb csoportokban saját szervezésű városnéző sétákra indultak, mi pedig Dénesnél volt jelenésünk egy nehezen felülmúlható háromfogásos vacsorára (értsd: három főételre). Ma se éheztünk…

Vasárnap Gyuri és Éva várt minket ebédre, majd összeszedtük a főtéren a diákokat. Megkoszorúztuk a Kossuth utcai 1956-os emlékművet, és meggyújtottunk néhány mécsest az áldozatok emlékére. Ezután következett a Nagytemplom, ahol egyértelműen a panorámajárda volt a legnépszerűbb. Annyira tetszett a diákoknak, hogy a Déri Múzeum megtekintése is veszélybe került az időszűke miatt. Végül mégis el tudtunk jutni oda, de csak a Munkácsy-trilógiára jutott időnk.

Vészesen közeledett az elköszönés ideje. Még a vasútállomáson beszélgettünk egy jót a vendégeinkkel, az apáczaisok egy része megvette az úti-elemózsiáját, majd következett a búcsú, amely a hagyományokat követve, ezúttal is könnyesre sikeredett. Ezek a könnyek azok, amelyek jelzik: jó irányba halad a kapcsolat!

2022. június 2-án csütörtök reggel izgatottan indultunk el Debrecen városából. Utunk a sokszor emlegetett Kolozsvár felé tartott Bihar és Kolozs megyékben, gyönyörű és lélegzetelállító tájakon keresztül.

Amikor megérkeztünk a „Kis Báthory” udvarára, a fogadó diákok csoportja várt minket lelkesen. A saját fogadóm még nem volt ott, így megismerkedtem a többi kolozsvári diákkal. Miután átmentünk az Apáczaihoz, végre találkoztam Eszterrel és a szüleivel. Az előadások előtt hazamentünk, megismerkedtem a család többi tagjával, majd visszamentünk az iskolába.

Az Apáczais diákok céges előadása nekem nagyon tetszett, hiszen nagyon sok kreatív reklámot és szórólapot láttunk. Ezen kívül volt vetélkedő is, a hasonló osztályosok körében. Ezt a vetélkedőt nagyon ötletesnek találtam, mert mindenféle feladat volt, mint például süti felismerés kóstolásból, vagy süti díszítés 5 perc alatt.

Ezután jött a saját Pál utcai előadásunk. Magam nem szerepeltem, de érdeklődtem a végkifejlet iránt. Összességében jól megszervezett, és vicces is volt, ami pozitívum egy darabnál. Ezt követően jött a könyvbemutató, ahol egy 15 éves fiú tanuló mutatta be a könyveit. Eddig 3 könyvet írt, ami teljesen elkápráztatott, hisz nem sok embernek adatik meg az ilyesfajta tehetség. Az előadások után, Eszter barátait ismertem meg, majd a kellemes időjárás miatt közösen elmentünk sétálni a városba, néhány fogadó diákkal együtt.

Másnap reggel sportnap volt. Mi pár emberrel röpizni mentünk és egészen 13:00 óráig játszottunk. Ott megismertem több Apáczais diákot, akik nagyon közvetlenek voltak. A sportnap után hazamentünk, majd 17:00 órára visszatértünk az Apáczaihoz. Onnan kezdtük el a városnézést. Nagyon szépnek és díszesnek találtam a belvárost, a térrel és a Mátyás szoborral együtt. Továbbá megnéztük Mátyás és Bocskai szülőházát, valamint a régi teret is. Városnézés után a többi diákkal és Eszterrel elmentünk bulizni.

Másnap, azaz szombaton sokáig aludtam, így kevés időt tudtam a családdal tölteni, de így is feltaláltuk magunkat. Búcsúzkodás után újra útnak indultunk és hazafelé menet megálltunk a Királyhágón, majd épségben megérkeztünk Debrecenbe.

Összegezve, ebben a 3 napban nagyon jól éreztem magam, nem csalódtam az útban, így semmi nem gátolt meg abban, hogy kellemesen emlékezzek vissza erre a kis kalandra.

Június 2. és 4. között végre megvalósulhatott az, amire két évet kellett várni: folytathattuk a testvériskolai kapcsolatot. A látogatás részleteit a Xantus-vetélkedő kapcsán, élőben volt szerencsém Vörös Alpárral, az Apáczai Líceum igazgatójával egyeztetni, megszervezni – éppen négy héttel az út előtt.

Gyöngy Lili és az őt fogadó Jakab Benedek volt a kapocs a régi és az új között, ők ugyanis még részt vehettek abban a Határtalanul! programban, ami aztán félbeszakadt, és ami kapcsán teljes a bizonytalanság… Mármint: lesz-e még lehetőségünk hasonlóra, és ha igen, akkor hogyan, milyen adottságokkal?

Lilin kívül még kilenc diák jelentkezett az útra. Kilenc diák, aki legjobb esetben is csak hallott valamit erről az egész testvériskolai kapcsolatról, de többségében azt se tudta, mit vállal. Itt mutatkozik meg egyfajta kölcsönös bizalom: ők hisznek nekem, amikor azt mondom nekik, hogy jöjjenek, mert jó lesz, én pedig feltételezem, hogy nem lesz semmi gond azokkal, akiket kiválasztok erre az útra. Ez a kiválasztás nehezen meghatározható: valami megérzés-féle az, ami alapján eldöntöm, hogy kiket hívok Kolozsvárra. Mégis működik: mert nagyon ritka az, hogy csalódást okoz valaki.

Csütörtökön 7.30-ra olt meghirdetve az indulás. Nagyné Tóth Erzsébet jött el velem, illetve Tiszai Petra édesapja vállalta a vezetést. Ezúttal ugyanis önerőből kellett megoldanunk az utat, és egy kilences kisbusz, valamint az én autóm mutatkozott a legköltséghatékonyabb megoldásnak. Mivel hozzám ültek az „enyémeim” (három fiatal az osztályomból), én előre is mentem Dáviddal. Nekem ugyanis még fel kellett vennem Berettyóújfaluban Zitát és Gabit. Folyamatos volt a jó hangulat, illetve időnként elgyakorolták a fiatalok a délután előadandó színdarabot. Én pedig ismertettem velük azokat a változásokat, amiket előző este ejtettem benne.

A két jármű között a diákok messengeren tartották a kapcsolatot, így folyamatosan tudtuk, hogy kb. tíz percnyire vagyunk egymástól. Ez a körösfői ebédnél volt lényeges, ugyanis jó időben és egyszerre ülhettünk az asztalhoz. Finom csirkecsorba és rántott hús, sajt volt a menü. Jóllakottan folytathattuk az utunkat, aminek a végén, a célegyenesben hatalmas vihar zúdult ránk. Mintha dézsából öntötték volna… nem sokszor láttam még arrafelé lakott településen 50-nel haladó autót, de olyan mértékű volt a vihar, hogy mindenkit a szabályok pontos betartására intett…

Amikor végre megérkeztünk, akkorra valamennyire már alább hagyott az esőzés, és kínunkban már csak nevettünk az egészen. Hamar megtalálták egymást a párok, és kezdetét vette az ismerkedés. Öt órára hirdettünk a mieinknek gyülekezőt az Apáczai dísztermébe. Mindenki pontosan, és az ünnepi alkalomhoz illő öltözetben érkezett. Vállalatbemutató műsor, kereskedelmi vetélkedő és néptánc várt ránk. Mi a Pál utcai fiúk feldolgozással járultunk hozzá az estéhez. Úgy érzem, sikert arattunk az előadással. Még egy apáczais diák könyvbemutatója volt betervezve, majd mindenki hazaindult (?). Minket az 1568-ba vitt Alpár, ahol jóízűen megvacsoráztunk, valamint megbeszéltük az eltelt, illetve az előttünk álló napot.

Pénteken vidáman ébredtünk. A Református Kollégiumban elfogyasztott bőséges reggeli indította a napunkat, majd értünk jött Anti, akinek még arra is volt gondja, hogy termoszban kávét hozzon nekünk. Ezután a Györgyfalvi negyedben található városi sportlétesítmény-együttesbe mentünk, ahol egész délelőttös rendezvénysorozat várt az apáczaisokkal együtt a mieinkre is. Diákjaink nagyon hamar beszálltak a sportnapba: a röplabda és a pingpong vitte a pálmát (akár csak a Csokonaiban), én meg jelentkeztem a tájfutásra, majd a vívással ismerkedtem egy kicsit. A refiben ebédeltünk, majd a délutáni szieszta után úgy döntöttünk Erzsóval, hogy a sofőrünknek, Tiszai Zsoltinak látni kell a „Bulgát”. Nem akartuk, hogy a pincér sokat fáradjon, így mindjárt literes kiszerelésben kértük a csapolt Ursust, és vártuk a városi sétát. Ezt ezúttal Anti vállalta magára, és neki köszönhetően dióhéjban ugyan, de megismerhették diákjaink a belváros lényegesebb látnivalóinak egy részét. A többi nevezetességet (Fellegvár, Cotton Club, Insomnia, stb.) már a fogadó gyerekek mutatták meg az arra fogékony csokonaisoknak, minket pedig Anti és Sanyi vendégelt meg. A már jól ismert, de mindig nagyon jól eső, szeretetteljes vendéglátás után, éjfél körül értünk a szállásra.

Szombaton ismét bőséges reggeli várt minket. Ezután elsétáltunk az ebédünk helyszínére, majd a városban korzóztunk, illetve ittunk egy kávét, egy számunkra addig ismeretlen kávézóban, a várfal tövében. Megint szemerkélni kezdett az eső… megijedtünk, hogy úgy kelünk majd útra, ahogy érkeztünk, de hamarosan elállt. Így jó időben indultunk a Mikó étterembe. Erről a helyről egészen eddig csak hallottunk, de sosem jártunk még itt. Hamar rádöbbentünk, hogy ez bizony hiba volt. Nagyszerű hely, összetett épületegyüttes, teraszok – na és, finom ételek! Ismét csirkecsorba, majd rántott vagy grillezett hús, ki hogy kérte. Nagyon finom volt. Ahogyan végeztünk, már hívtak Antiék, hogy a Farkas utcában várnak ránk. A szállásra mentünk velük, és egy kávé mellett elterveztük az őszi viszonzást. Aztán lassan érkeztek a gyerekek. Ahogyan megtelt a kocsim, én indultam is. Sietnem kellett, mert rám még várt egy Füzesgyarmat–Karcag kerülő. Aztán mégis úgy alakult, hogy a Királyhágón találkoztunk a kisbusszal. Itt névnapom alkalmából kaptam egy tábla csokit a diákoktól, ami nagyon jólesett tőlük.

Útközben természetesen mi más lett volna a téma, mint a három nap? Szinte egymás szavába vágva mesélték az élményeiket, majd elcsöndesedés, helyenként alvás következett (természetesen nem nekem!). Ahogyan jövetben, úgy most is gyorsan átértünk a határon. Zitáért érte jöttek a szüleik, így csak Karcagra kellett mennem, majd este nyolckor tettem le az autót Debrecenben. Fáradtan, de élményekkel telve.

Folytatjuk, mert folytatnunk kell!

Nagy örömömre szolgált, hogy a Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium biológia tanáraként részt vehettem a Xantus vetélkedőn, melyet a pandémia miatt sajnos többször el kellett halasztani. Testvériskolánk, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum szervezésében zajlott a verseny, melyről előtte munkatársaimtól rengeteg pozitívumot hallottam. Mivel először vehettem részt, nagyon izgultam és vártam, hogy milyen lesz, de Molnár Dénes intézményvezető-helyettes és Éles Bulcsú tanár rengeteget segítettek nekem a felkészülésben.

Saját osztályom tanulói jelentkeztek: Burai Levente, Szabó Bence biológia tagozatos, valamint Molnár Botond és Popovics László matematika-informatika tagozatos diákom. Lelkiismeretesen készültek és nagyon várták a versenyt.

A verseny helyszíne a mesébe illő Szénégető-tető volt, és szerencsére az időjárás is kedvezett. Nagyon kellemes tapasztalat volt a rendezvény szervezése. A feladatok szakmai profizmusról tettek tanúbizonyságot, gondolkodtató, a mindennapi életben is használható gyakorlati tudást igényeltek. Minden területet átfogó, az életre nevelő feladatokat kellett megoldani. Szeretnék gratulálni a feladatokat összeállító pedagógusoknak, hiszen rengeteg munkájuk volt benne!

Számomra nagyon meglepő volt a kolozsvári kollégák (Vörös Alpár, Jakab Antal és Pócsai Sándor) vendégszeretete és közvetlensége. A kezdeti izgalom után már pár perccel úgy éreztem, mintha engem is évek óta ismernének. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, a szállástól kezdve az étkezéseken keresztül, a városnézésig. Igazából nem tudok kiemelni csak egyetlen pozitívumot, mivel minden perce meseszerű volt ennek a hétvégének. Pontosan ebből adódik az egyetlen negatívuma: vége lett.

Ezúton köszönöm, hogy ott lehettünk diákjaimmal, és nagyon bízom benne, hogy rendszeres részvevői lehetünk továbbra is a Xantus vetélkedőnek!

Amikor hallottam erről a kirándulásról, akkor el sem tudtam képzelni, hogy mekkora élménnyel fogok majd gazdagodni. Ez egy kihagyhatatlan lehetőség volt. Eleinte az osztályfőnök, Viki néni közölte velünk a lehetőséget, majd Bulcsú tanár úr ismertette a részleteket. Két fontos dolgunk volt: egy híres erdélyi épület makettjét elkészíteni újra hasznosítható anyagok felhasználásával, illetve a versennyel kapcsolatos dolgoknak utánajárni.

Hetekig készültem és izgatottan vártam a nagy napot. Két kocsival keltünk útra, a két sofőr Bulcsú tanár úr és Dénes tanár úr volt. Az út hosszú, de annál izgalmasabb volt, hiszen Bulcsú tanár úr a helyi épületekről, szokásokról, vallásokról és egyéb érdekességekről mesélt nekünk, emellett jól el is beszélgettünk.

Ottani idő szerint este hét óra után érkeztünk meg. A szállásunk elfoglalása után a református kollégiumban vacsoráztunk meg. Egy másik iskola diákjaival térés tanárával a szállásra tartva szétnéztünk a városban, majd nyugovóra tértünk, várva a szombatot.

Reggel hétkor felkeltünk és egy óra múlva indultunk a verseny helyszínére, a Kolozsvár külterületén található Szénégető dombra. A kilátás gyönyörű volt. 30 csapat (15 junior és 15 senior) indult a versenyen. Előtte még elláttak minket térképpel, tollal és sok jó tanáccsal, majd kezdetét vette a hajsza a minél jobb eredményért. 15 állomás volt, ahová a térkép segítségével és a véletlenszerűen mellénk osztott kísérő tanár felügyelete mellett jutottunk el.

Különböző nehézségű kémiai, fizikai, biológiai, ügyességi és Kolozsvár környékének természetrajzával kapcsolatos feladatok vártak ránk. Minderre két óránk volt. Ezután az előre elkészített makettet kellett bemutatnunk. Mi testvériskolánknak, a versenyt is szervező Apáczai Csere János Elméleti Líceum épületét készítettük el. Ezen nagyon meglepődtek az ott tanuló tanárok és diákok is.

A verseny után az apáczais diákokkal: Orsival, Balázzsal és Danival indultunk vissza ebédelni. Eleinte kísérőként tekintettünk rájuk, de később nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, és együtt töltöttük el a nap hátralévő részét. Ebéd után vízibicikliztünk, majd fagyiztunk, végül elmentünk vacsorázni is. Estefelé a szállásunkon ünnepeltük meg a versenyt és az új barátságot. Éjfél előtt nagy öleléssel köszöntünk el egymástól, majd a tanárainkkal zenét hallgatva beszélgettünk az ittlétünk élményeiről.

Vasárnap reggeli után elérkezett a hazaindulás ideje, amit egy bevásárlás és egy kávézás előzött meg. A hazaút már hosszabbnak tűnt a fáradtságunk miatt. A szerpentines szakaszon Bulcsú tanár úr tanított egy kicsit vezetni minket (természetesen csak elméletben), Nagyváradon pedig az autóban ülve lehettünk egy rögtönzött városnézés részesei. Délután egy óra felé érkeztünk meg Bulcsú tanár úr második kedvenc városából az első kedvenc városába, Debrecenbe. :)

Úgy gondolom, hogy ez egy igazán szép és maradandó élmény a számomra, és remélem, hogy mihamarabb találkozhatok a helyiekkel és lesz lehetőségem megismételni ezt a kirándulást.

Újabb emlékek, barátok, egyszóval: újra Kolozsvár – így szól Tóth Nóri 2018-ban íródott beszámolójának a címe. Újra Kolozsvár – elsősorban ezt a részét kóstolgatom a címnek. Újra… Igen, újra, de már nem úgy. Más ez az út már, más… De mehettünk, és újra diákokkal, tehát újra Kolozsvár!

Miben volt más ez az út? Röviden: (1) két évet vártunk rá (2) egy régi mellett egy új kollegával és új diákokkal, akiknek ez nem újra volt, hanem először Kolozsvár (3) a jégre került testvérkapcsolat felélesztésének – kis túlzással – egyfajta „most vagy soha!” lehetősége volt ez az út.

Két esztendőt vártam rá, hogy újra diákokat vihessek a kincses városba. Nagy örömmel vettem kézhez Alpár Xantus-vetélkedőre szóló meghívóját, és még nagyobb örömmel olvastam a híreket, hogy a határátkelés újra a régi módon zajlik. (Reméljük, ez így is marad.) Négy elsős diák vállalkozott az útra (Boti, Bence, Laci és Levi), és az osztályfőnökük, Kalóné Lizák Viki, aki még sosem járt Kolozsvárott. A másik kísérő ezen kapcsolat egyik régi motorosa volt, Molnár Dénes. Mi ketten vállaltuk a vezetést, a saját autóinkkal, könnyebb volt most így. Alig tudtuk kivárni, hogy végre elindulhassunk, letéve a munkát pénteken. Kis túlzással repültünk Kolozsvárra. A határon rég (vagy soha nem) látott egyszerűséggel zajlott az ellenőrzés, és folytathattuk utunk a régóta vágyott cél felé. „Gyönyörű lesz az a találkozás, ha majd egykor viszontlátjuk egymást.” - dúdoltam már napok óta az ismert dal idevágó sorait, és tényleg gyönyörű volt! Főleg az, ahogy Dénes újra találkozott Sanyival, Antival, Alpárral. (Magam voltam néhányszor magánemberként Kolozsváron a kényszerszünet ideje alatt.)

Pénteken későn értünk a vacsora helyszínére, de a konyhás nénik voltak olyan kedvesek, hogy megvártak, és a késésünk ellenére is mosolyogva (és egy finom vacsorával) fogadtak. Ezután a diákok a szállásra mentek, mi pedig Antiékhoz, ahol egy hangulatos este vette kezdetét.

Másnap vidáman kelve kezdtük a napot. Egy gyors reggeli után elindultunk a verseny helyszínére. Itt kiváló hangulat és egy remekül összeállított feladatsor várt ránk. A szokást tartva a felnőttek-tanárok felcserélték egymás között a csoportjaikat, majd bevetették magukat az erdőbe. A kétórás vetélkedő után már igencsak megéheztünk. Alpár kedves meghívása a Kerék Csárdába szólt, ahol mindenki kedvére választhatott az étlap finomnak ígérkező fogásai közül. (Senki sem csalódott!). Annyira jóllaktunk, hogy a vacsoránkat le kellett mondanunk. Az ebéd után megterveztük az egy hónap múlva esedékes látogatásunkat. Ezalatt a diákjainkat a kolozsváriak vezették végig a városon. A legfőbb nevezetességek megtekintése után fagyizni vitték őket, majd pedig csónakáztak egyet a sétatéren.

Este ismét Anti várt minket, majd Pócsai Sanyival találkoztunk a városban, akivel természetesen a Bulgakovot vettük célba. Néhány óra után gyalog indultunk a szállásra, és útközben megcsodáltuk a város fényeit és a sétatér hangulatos szombat esti világát. Természetesen még itt sem akaródzott lefeküdni senkinek. A diákokkal közösen elevenítettük fel a két nap történéseit. Látszott rajtuk a boldogság, és elhangzott: „tanár úrnak igaza volt, ez tényleg egy csodálatos kapcsolat!” (Talán ez egy olyan mondat, amiért megéri az egészet szervezni, minden fáradságával, nehézségével és kihívásával együtt…)

Vasárnap kicsit később ébredtünk, de igyekeztünk haza. Reggeli után még bevásároltunk az otthoniaknak, majd útra keltünk. Királyhágó adta magát mint megálló, hiszen aki sosem volt még Erdélyben, annak látnia kell a hágót.

Útközben még mindig a kapcsolat volt a téma az én autómban, és mi időnk szerint egy óra volt, amikor a második kedvenc városomból megérkeztem az elsőbe. :)